Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Tamás Ervin: Cigányfalu

s milyen belső összetevők hozták magukkal a változást, hogy Alsószentmárton 1975-re cigányfalu lett?

A kiszolgáltatottság a bezártság kényszeréből eredt. Alsószentmárton Baranya megye egyik legeldugottabb falva. Pécsről délre érjük el Harkányt, innen keletre Siklóst, majd egyenesen délre következik Egyházasharaszti, Maty és Alsószentmárton. Vonatja nincs, csak autóbusz köti össze a községet Siklóssal. Jellegzetesen mezőgazdaságból, földből élő vidék ez, a szelídebb dombokon végtelen szőlőtőkékkel, termelőszövetkezeti és állami gazdasági táblákkal a völgyekben és szorgosan művelt kertekkel a házak végében. A régebbi idők krónikái nagybirtokokat, középbirtokokat említenek, mindenesetre ipart a legkevesebbet. A cigány — számtalan tanulmány foglalkozott már ezzel — nem földművelő nép, annak idején József főherceg hiába bocsátotta rendelkezésükre alcsúti birtokát is, a vetőmagot megették, a földet parlagon hagyták. Ezen a vidéken lehetetlenné vált bármifajta paraszti életforma átvétele, hiszen az agrár hagyományok, a táj jellege olyan hozzáértést követelt, amit egyetlen cigány sem sajátított és nem is sajátíthatott volna el egykönnyen. A vomák munka nélkül maradtak — aki akart, az sem tudott dolgozni, nem volt mit és nem volt hol. Mit mondhattak magukénak? A faluvégek vizes talajú senkiföldjeit, melyek sokszor még a könnyű kis kalyibákat is lerántották a hátukról. Mi volt még az övék? A sokszor emlegetett cigánymesterségek, melyek az ipar fejlődésével és a letelepedéssel még a kenyérrevalót sem igen hozták meg. A poros udvarok vesszőnyaláboknak adtak helyet, melyekből kosarak készültek; a községek kovácsai legyintettek arra a munkára, amit a cigány még boldogan elvállalt; a vályogvetés, a tapasztás sem volt elég a boldoguláshoz. Ritkán laktak jól a cigányok: a falusi lakodalom, a névnap nekik is ünnep volt. Az idő nem az ősi mesterségeknek kedvezett. Mást kellett találni, de nem volt mit. A világtól elszakadt Alsószentmárton cigányainak, ha itt akartak maradni, csak egy lehetőség kínálkozott — munkát, napszámot vállalni a kisbirtokokon. A napszám éhbért jelentett, azon felül pedig déiidőben valami ebédfélét —, azaz a kizsákmányolás kisparaszti formáját — Alsószentmárton esetében főként a cigányok rovására.

Hogyan emlékeznek erre a cigányok? ,,Azért nem szeretnek itt minket, mert régebben majdnem ingyen dolgoztunk nekik, de most már nem vagyunk rájuk szorulva.” „Azért, mert most nem megyünk hozzájuk napszámba, mert van rendes, jól fizető dolgunk.” „Régen kosarat csináltunk, meg koldultunk is. És napszámban dolgoztunk fillérekért. Tíz éve harminc-negyven forintot adtak a népnek a kaszálásért és még étket sem adtak az ember elé, italt meg soha. Volt olyan is, hogy fizetség nélkül elkergették a cigányt!”

Hogyan emlékeznek erre a sokácok? „Dolgozott nálunk cigány. Mennyiért? Hát, amennyit fizettünk neki, annyiért. De a munkája sokszor fillért sem ért.” „Próbált volna ne dolgozni! Elláttam volna a baját! Dolgozott a cigány, kapott enni, meg pénzt, ami járt neki, aztán pihent néhány napig, majd megint jött, hogy van-e valami munka?” „Nem volt más megoldás, őket kellett alkalmaznunk . ..”

Nem volt más megoldás — egyiküknek sem. Csak a kényszer két serpenyőjében a kiszolgáltatottság keserű kenyere és a busás haszon osztozkodott.

S kinek adta el a falu árutermelő parasztsága jószágait, terményeit? Nagyobbrészt a cigányoknak. Mert a településnek még ma is csak vegyesboltja van, sem hús- sem zöldségüzletet nem állított itt fel egyetlen termelőszövetkezet, egyetlen állami gazdaság sem. Az eredmény, hogy a cigányok kénytelen-kelletlen azoktól vették meg a húst, a zöldséget, akiknél dolgoztak; méregdrágán.

Az olvasó elfogultsággal vádolhat. Nem írok most a részeg Jovánovicsról, aki feje felett a székkel hadonászott nemrég a kocsmában, nem keressük a tettest, aki — amíg a faluban tartózkodtunk — ellopott egy öregasszonytól kilencszáz forintot, s nem

41