Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Tamás Ervin: Cigányfalu
Most alig néhány sokác családéi a községben. A cigányok azt mondják: „elzavartuk őket...” A józanabbja helyesbít: „megvettük a házaikat . ..” Tulajdonképpen egyre megy, az eredmény a fontos: cigányfaluvá vált Alsószentmárton, kisebbségbe kerültek a sokácok. Mikor a kocsmába lépek, már cigány kocsmáros fogad. A kocsma olyan, mint a kocsmák általában: sivár és elhasznált. A pulton áttetsző és csorbult poharak, korsók, oldalt, egy halványzöldre festett polcon rádió, amelynek hangját elnyomja a zaj. A zaj gúzsban tartja a vendégeket, csak arra marad erejük, hogy újabb sört, fröccsöt, pálinkát kérjenek. Ezzel el is soroltam a legkelendőbb cikkeket — a cigarettán kívül. Ez utóbbinak köszönhető, hogy füstcsíkok szabdalják össze a termet, talán csak egy részt kerülnek ki, a nyitott ablak közelében levő dőlt betűs plakátot: Ma szalon sört szolgálunk ki. A kocsmáros nagytestű, harcsabajszú, fiatal férfi. Apjára — az öreg Pörgősre — szívesen emlékeznek a cigányok: törtető, munkaszerető ember, mindig jó szívvel viseltetett a többiek iránt — régen napszámba vitte őket, s ha valakit nem tudtak a telepen eltemettetni, ő adta a pénzt a szertartásra. Örömmel fogadták a fiát is, aki mielőtt elvállalta volna a kocsmát, gépkocsit vezetett. A kocsmárosság fontos pozíció, bizalmi állás. Ebben a helyiségben mindenki megfordul, itt beszélik ki ügyes-bajos dolgaikat, itt verekszenek össze az emberek. A kocsmáros Alsószentmártonban mindenről tud és megtiszteltetés vele egy asztalnál ülni. Dicsfény övezi nemcsak a kezét, amivel az italt méri, hanem eszét is: Pörgős Sebő érettségizett. A faluban az italbolton kívül csak egy vegyeskereskedés van — az pedig nem alkalmas az információk cseréjére. Működik ugyan a művelődési ház, s abban a sokác- klub, de oda cigány nem teheti be a lábát. Marad még a mozi, hosszú lócákkal és hangosan recsegő erősítőkkel. E rövid körút befejeztével érthetővé válik a kocsma fontossága a közhangulat kialakításában. Milyen volt a régi italboltvezető? „Ütött-vágott volna minket. Olyan ember volt, hogyha eltörtünk egy poharat, száz forintot kért érte. És fizetni kellett, különben hívta a rendőrséget!” Pörgős és felesége két éve mérik itt az italt — havonta körülbelül százezer forintnyit. A nyitvatartás a hétköznapok ritmusát követi: a kocsmáros hajnali ötkor húzza fel a rolót, hogy „a munkába indulók — bekaphassanak valamit”, napközben zárva tart, s ahogy az első munkásokat szállító autóbusz begördül a község egyetlen — a települést kettévágó aszfaltútjára, ismét kinyit az italbolt. Sok embernek az első útja ide vezet, sőt akad, akinek minden útja. „Régen kalapáccsal, kerékpárlánccal jöhettünk csak be az ajtón, különben hamar kaptunk. Most meg a sokácok nem mernek bejönni ...” — kiabál a fülembe Jovánovics Miklós, miközben a sör habját inge ujjába törli. A kocsmáros nevet és azt mondja: valóban, a délszlávok a vegyesboltban veszik meg az italt, s vagy az utcán, vagy a klubjukban isszák meg. így a klub lett a község második italboltja. A falu egyetlen emlékműve — az első világháború halottait sirató — alig közelíthető meg a térdig érő gazban. Rajta elmosódva azok nevei olvashatók, akik a különböző frontokon életüket vesztették. Szláv, magyar és cigány nevek sorakoznak egymás mellett — Alsószentmárton elesett katonái. A múltat a sok megroggyant házon, az elaggott, s elhanyagolt templomon kívül ez az emlékmű képviseli, s tanúsítja, hogy az értelmetlen háború egyaránt követelt vért az ország magyarjaitól, szlávjaitól — és cigányaitól is. Kiszolgáltatottságukat, szegénységüket vitték a harcmezőre, ahol talán még több megaláztatásban volt részük, mint bárki másnak. A múltat az emlékek kockáiból lehet csak összerakni, írott története, krónikája nincsen a községnek. A régi idők képei csak egy beállításban érdekelnek: hogyan lehetett Alsószentmárton cigánysága kiszolgáltatott egészen a hetvenes évek elejéig, 40
