Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Domokos Lajos: Putrilakók

— És itthon lézengenek?

— Nem a. A ház körül dógozunk.

Újabb putri. Ebben meleg van, ki is söpörték. A cigánybíróé, aki hétközben Pesten dolgozik. Csak a kamasz fia ügyel itthon a rendre:

— Cigány egy se megy be! — kiabálja. Mégis betódulnak jó néhányan, s egyre többen leszünk, ahogy telik az idő.

— A telepen hányán vannak?

Vitatkozás.

— Háromszázhatvanan, vagy háromszáznegyvenen.

— Ebből hány a férfi?

— Mind dogozik. Össze-vissza. Ki huva helyezkedett el. Pesten, Debrecenben — kanyarodik messze a válasz a számoktól.

— Hazaadják a pénzt?

— Van olyan rendes ember, amelyik hazaadja, van olyan, amelyik nem. Ellumpolja a kurvákra, másra. így van! Ami igaz, az igaz! — nyelvel vissza a méltatlankodó többieknek a mellettem álló asszony. — Itt vagyok például én. Az én firjemmel nem ílek mán nem egy-két hónapja, hanem ötödik éve. Havonta 180 forintot kapok. Egy iskolás gyereket nevelek. Nem tudok egy rendes ruhát venni neki, se kaját. Mit csináljak abbul a kevés pízbül. Amit keres, csak a kurvára adja.

— Akkor miből tartják el a gyerekeket?

— Én elmegyek Téglásra. Keresek, dógozok parasztoknál. Ilyenkor még követ mosok, vizet hozok.

— Kertásás, tapasztás — mondja más.

— Ahogy én dógozok kicsi kora óta — veszi át a szót az előbbi. — Egyhetes vót a gyerek, hogy elmaradtam a férjemtől. Összejött egy másik asszonnyal, egy fogottal. Mán én se vagyok törvényes asszonya neki, az se.

— Törvényes vagyok én is, mégse írek vele semmit! — kiáltja valaki.

Most egy férfi is feltűnik az ajtóban.

— Balogh Gusztáv vagyok — mondja, kezét a combjára szorítva.

„Minek néz ez engem, miféle tapasztalatok tanították meg vele, hogy a magyar ember előtt vigyázzban kell állnia!?” — gondolom.

Dadogva beszél:

— Hatéves vótam, mikor elvittek a menhelybe. És ottan a menhelyen kijártam a nyóc osztályomat. És 1956-ban jöttem haza, elvágott a vonat. Azóta egy fillérrel sem segítettek. Úgy ílek, hogy afelesígem elmegy Pestre, vagy Debrecenbe kódulni. Abból ílek, hogy eladja a cigányoknak 5—6 forintjával, amit kap. Abbul tartom el a három családomat. Én nem tudok semmit csinálni, csak mint most is, hogy az íccaka hó esett, hajnalban elmentem az egyik háznál, a másik háznál havat seperni. Úgy kaptam húszharminc forintot, abbul vettem a gyerekeknek máma enni. Egy hónapba írtam három kírvínyt, hogy minden hónapban két-háromszáz forintot adjanak.

— Hát borzasztó is, amit az elöljáróság csinál — szörnyűlködnek többen is.

— Szóval azon mán nem segítenek semmit, akinek a fírje másikat szeret — jut hozzám közelebb egy fiatalasszony. — Mert például én is meg vagyok esküdve a firjemmel. Megesküdtem a firjemmel 1974. január 12-én, január 16-án szültem Ferenc nevű gyerekemet. 1975. július 29-én szültem Gyöngyi nevű gyerekemet. Hiába vagyok vele megesküdve, én velem nem íl. Nem tudom, hol dogozik, hol a lakcíme. Egy hétbe háromszor orvoshoz kell vinni a gyereket. Az én anyám most kapta a 740 forintot. Nem maradt neki csak 140. Mert az orvosság díja, az inyekciódíj, mert oda kellett adni annak az illetőnek, akitől kölcsön kírtem. Ha húsz forintot kírek, akkor negyve33