Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Domokos Lajos: Putrilakók

Ugyanakkor a Nyíregyháza felől Debrecenbe tartó kereskedők utolsó állomáshelyeként jó alkalom nyílott itt a kupeckedésre, a könnyű szerzésre. Az erdők az ingyenes fát adták, a zártkertek a szüretek utáni tallózás révén szolgálták a megélhetést.

Közvetlenül a felszabadulás után még csak öt-hatszáz cigány élt a faluban. Az ország más területeinek gyors iparosítása, fejlesztése azonban a „keleti végekre” kényszerítette az új szokások felvételére nem hajlandó, a modern társadalom által támasztott igényeknek megfelelni nem akaró cigányság tömegeit. Ez az egyik magyarázata annak, hogy 1945 óta a hadházi cigányok száma több mint kétszeresére nőtt.

Három telep van a községben.

A Záhony—Budapest vasútvonal mellett, az Árpád utcai telepen körülbelül hetven, a 4-es számú főútvonal új szakaszához közel, a Nyugati telepen ennél valamivel több putri van. A harmadikon, a Telekföldön 1967 és 1971 között 27, OTP-kölcsönnel és tanácsi segítséggel épült ház áll. A körülmények az első két helyen megdöbbentőek. Nem ritka, hogy egy háromszor négy méter alapterületű kunyhóban három család — húsz-huszonöt ember — is nyomorog.

3

Az éjjel hó esett. A fehér lepel valamelyest eltakarja a Nyugati telep nyomorúságát. De így is látni, hogy nagyon sok putrin egyáltalán nincs tető. Másutt fóliát húztak a faágakból nyesett, égnek meredő „gerendákra”, hogy a sárból készült padlást legalább ez védje a hólétől, az esőtől. A falak vályogból, sárból vertek. Több helyen mállanak, rogyadoznak. Van, ahol csak néhány szál deszkából rótták össze az ajtót — a szél, mintha maga is családtag lenne, kopogtatás nélkül bújik be a réseken.

Nem kell sok idő hozzá, hogy az idegen hírére összegyűljenek az otthon tartózkodók. Egy öreg, sötét bőrű, sebhelyes arcú cigányasszony valósággal kisajátít mindjárt magának:

— Szívszorulásom van nekem, meg a tüdőm is. És akkor nekem nem jár semmi. Akinek nincs egyáltalán aki keressen, az nem kap semmit. Tessík megnízni a rossz lakásomat. Mikor esik az eső, vagy olvad a hó, jobban csurog odabenn, mint idekinn !

Ez a rögeszméje: a segély. Hogy nem annak adnak, aki rászorul. Később persze kiderül, kapott ő is nemrég rendkívüli szociális segélyt.

— És a fia? Nincs fia? — kérdezem.

— Az intézetben van.

— Mit csinált?

— Verekedett.

— Miért?

— Hát ügyi, vótak rajta, vagy tíz-tizenöt ember, az meg magába vót. Maga is úgy vóna vele! Nem tetszene magát védelmezni? Na, ne tessík mán mondani!

A párbeszéd persze nem ilyen zavartalanul folyik kettőnk között. Cigányul, magyarul kiáltoznak felénk, vitatkoznak az öregasszonnyal. Elindulunk a putri felé.

— Hányán laknak benne? — kérdezem.

— Magam vagyok.

— És a gyerekek? — mutatok csodálkozva a dikón heverő két félmeztelen, szutykos kis emberkére, meg a mellettük ülő fiatalabb asszonyra.

— Idejött most. A húgom. Tessík nízni, most dugdostam be ezt az izét, hogy ne csurogjon be a víz. És mégis annak adnak, aki nem érdemli meg — hajtja a magáét.

— Nem dolgozik?

— Nem vettek fel, mert fulladok, nem bírom a munkát, 49 éves vagyok.

— Férje nincs?

31