Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 11. szám - Csató Károly: K. Mária istenkáromlása (elbeszélés)
A zsugorított időben hitte, hogy a falu majd megváltozik. ,,A kurva Mari jól dörgölődzött, mégiscsak finom úriasszony lett.” Még ennyit sem ért el, soha. Lassan értelmét vesztette: jó vagyok, ti is jók vagytok! Bosszút állok rajtatok — mindent megbocsájtok.,,Aki kódis, nem törhet büntetlenül az égbe, mert lelöki a jóisten.” Mária alvó arcában az, hogy mindenkié — mindenkié! Az égig-világig érő szegényszabadság rászakadt, mint mikor ölelgette a kisborjúkat, csókolgatta a kiscsirkéket, s drukkolt a kakasnak, hogy megbúbozhassa a menekülő jércét, mert csak akkor szép minden, s akkor jó búzaszálat rágcsálni, homokba pisilni, lefeküdni, s aludni, aludni ... Alvó arcából tudható, ha szeretett, mindig, minden férfinak adta magát, különben nem szerethetett volna, s akkor az a halál. Minden múlt, s minden lehetséges jövő így válhatott benne emberivé. így tisztulhatott meg, így költözhetett el a szeméből a félelem, így lehetett meglophatat- lan; birtokosa valami ősidőktől fogva létező kincsnek, amely mégsincs; ki tudja miért nincs? S mert nincs, ez a hiány maga a boldogság szüntelen lehetősége? . .. ,,Egy haver mondta, hogyha úgyis a pályaudvar felé megyek, legyek szíves és ugorjak be, nézzem meg mikor indul Pusztaszabolcsra öt és hét között személyvonat. Özönlött a tömeg az aluljáróból, azt néztem, amikor hátulról valaki belemarkol az oldalamba, befogja másik kézzel a szemem és megcsókolja az arcom. Minden látszott a Marin, ami történt vele az elmúlt hónapokban. Változott. Korábban vagy vidám volt, vagy szomorú, de most olyan öröm sugárzott az arcáról, ami valamilyen különös szomorúságból fakadt. Egy barátnőjétől jött Pestről, akivel együtt feküdtek a szanatóriumban, s az megint kiborult. Ereztem, hogy ő már túltette magát azon, hogy nem sikerült, s azok az éjszakák jutottak az eszembe, amikor a végkimerülésig beszéltem neki arról, hogy mi, akiknek ilyen életünk volt, mindent megtehetünk, csak azt nem, hogy kiboruljunk, hogy emberileg bedobjuk a törölközőt. Az egekig emelkedhetünk, s a pokolba süllyedhetünk, meg minden lehetséges, de a kiborulás nem, az az egy nem. Beültünk egy falatozóba, s megint a múlt, mindig a múlt, mintha semmit sem lehetne vele kezdenünk, s a Marinak az nem megy, hogy valamit átértékeljen. Bármilyen önzetlenségre, meg őrültségre képes, de erre az egyre nem, ettől leblokkol, s a jelenét teszi elviselhetetlenné. Erről beszélt az elejétől a végéig, s tudtam, hogy ez rámnézve szarság! Nem tudom őt vállalni. Ez szarság, pedig mennyi bennünk a lelki azonosság, csakhát mind a múlt, a múlt. A sanszom meg annyi, hogy leérettségiztem, van egy szobám, s néha megjelennek az írásaim, s ebből ő mindent értett, mindent vállalt értem, csak azt nem, hogy ami velünk Szóládon történt, azon át kell lépni ... Igen, a többszörösét élte, mint én, teljes kockázattal mindig: ő csak olyanban látott értéket. Most vettem rajta először észre, hogy sajnál. Azt mondta, azért, mert soha mással nem tudok majd olyan kegyetlen lenni, mint ővele voltam, s ezért sajnál, és sírni tudna értem, s milyen jó lenne, ha lefeküdhetnénk megint, mert másunk sincs, s magunk ócskaságainkért ebben az egy dologban állhatunk igazán bosszút, de nem ment; nem, csak megcsókoltuk egymást, s ez engem a világ legszennyesebb pokláig süllyesztett, s ezután már az jöhet, hogy mindenre, s mindennek az ellenkezőjére ugyanúgy képes lehetek?” .. . (Naplórészlet:) 1974. szeptember 6. Jaj, szüljön meg valaki újra, mert minden megtörtént, de kinek a szemébe fújjam a tegnapi hamut? Fázom. Emeljétek föl csak mégegyszer a szoknyátokat: és visszabújok az öletekbe szerelmeim . .. 26
