Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 11. szám - Csató Károly: K. Mária istenkáromlása (elbeszélés)
Tudattalanszép arca — meg Art Tatum-é, John Coltrain-é, s Mária a mindenség hangjaival — egyedül-érzékenyen. Küzd a hívással, majd boldogan fekszik az egyszeri élet bikája alá, s a phallos szívéig hatol: foganj azonnal, szüless azonnal Mária ... Mária fogan és szül. Mária Mária lesz ... Alvó arca feledhetetlen — mögötte zsugorított idő — mindannyiunk múltja. Venus perversa, — színház pénztárában álló, amikor egy vöröshajú nő ezerötszáz forintot számol le neki, s amikor a külső körúton vánszorgó buszban ül, leszáll a Konzervgyár előtt, s a felvételi irodában álló lesz, zöldségkupacok és befőttes üvegek fölött álló . .. Arca mögé zsugorodott az idő: nincs más, mint hazaköltözni anyámhoz! Ez döbbenet. A hetedik osztályos kisfiú, öccse barátja — tekintetében a leendő, tiszta férfi — Gorkijjal, Stendhal-lal vigasztalja. Akinek sírhat, s aki erre sír — fel kell tárnia magát — örök titok a tiéd, innen születtél, s ez gyönyörű: nézd kisfiú az ölem, mert meghalunk ... Nauszika mondatja vele: ez maradjon örök titkunk, neked többet nem adhatok az életben ... Mária arca: aki a holdfényben áll, áll ... ... Budapesti fonoda, munkásszállás, hétvégien csillogó belváros — kalandok, kalandok fogadása, hogy mind, mind ember, ő be nem sározódhat; s valaki, valaki majd feleségként emeli önmagához, aki nem mondja, hogy oké, akkor jössz, hanem kivonulhat a kaland, rohanás, munka, bér, munka, kaland ... kényszerköreiből. Hogy hajnalban ébred: állatokat etet, s ül- ül ölbeejtett kézzel. Zöldséglevest főz. Mos, gombokat varr fel ruhákra. Nagy hasat tol a levegőbe — jövőember terhét: vár, vár valakit, akit az élethez ugyanazon alázat, fáradtság, valóságérzet köt; dolgozni, enni, aludni, szeretni: a múlt különös deflorációja .. . Mária alvó arca mindenkor könyörgő. Érzékeiben oldja fel a mindennapi cselekedetek kegyetlen egyhangúságát. Áll az emberek előtt, akik észre sem veszik. Azt mondja: jó vagyok. Röhögnek rajta. Szeretni akarja őket: velük röhög. Azt mondja: ti is jók vagytok. Eszükbe juttatja az első öleléseket, a szegénység megszépült kényszereit, kényszerképzeteit. Próbálja elmondani anyja, s minden anyák sorsát — tárt karral — s kiszolgáltatottságot mutat fel. Ez a mindenben megalkotott jelkép számára; Kereki búzamezők, iskolák, színházak, gyárak, kis- és nagyvárosok, meg minden viszonyok lényege. Minden másodperce tartalma ez lett, amikor már megnyugodott Horváth Lajos mezőgazdasági mérnökkel kötött házasságában, s szülőfalujába költöztek új életet élni: Bosszút akart állni a falun, mert az emberi fennség egyetlen jussa maradt: tudattalan magához ölelte az embereket, mindent megbocsátott. Örökre megbocsátott nékik, s aki megbocsát, kurva marad —s lett légyen a csönd: a csönd, hogy ismét meneküljön ... Múlttal zsugorított idő: A munkásszálló ablakában várta, hogy a téren megjelenjen Horváth Lajos, aki még nem volt kövér. Extrém ruhákban sem járt. Kimért, lassú és magabiztos volt, — valamitől megbántott. Mária pedig mindig várta. A szobatársnők trágár megjegyzésein pedig szívből nevetett. Az emeletes vaságyak között semmi sem kényszeríthette őket arra, hogy ne mondjanak ki mindent, ne tehessenek meg mindent: enni, ölelni, dolgozni, aludni; s mind-mind között az a feszülés, hogy felkészüljenek egy újabb ölelés reményéhez. ,,Miért fáj neked, ami másnak jólesik?”... 25
