Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - Csató Károly: K. Mária istenkáromlása (elbeszélés)

találnám, hogy pontosan hol laktunk. Leülni, létezni egy kicsit, hogy tényleg voltam gyermek, tényleg éltem valamit? Már megint jön, megint hülye vagyok: igaza van a doktornak, hogy afantáziálással nyírom ki magam, amiatt nem tudom megítélni soha a helyzetem, hogy mit szabad csinálni az embernek, meg mit nem. Én meg miért ne lennék olyan, aki száz esetből kilencvenkilencszer hülyeséget csinál, s akik normálisak, ezt képtelenek elfogadni. Jaj, miért nem igaz nekem, hogy minden úgy a legjobb, ahogy van? Ami volt az is jó, ami van, az is, ami lesz, az is!... Soha semmi másként ne legyen, mint van! Igen, ez a jó! Ettől aztán szemrebbenés nélkül bármire képes lehet az ember. A Lajoskámnak, kedves kis férjemnek elég volt tíz év meg néhány hülyeségem, amit mit tudom én már, hogy miért csináltam, s azokat szépen elraktározta az emlékezetében és irány Martonvásár, mert a docens barátja már előmelegítette neki a helyet: Lajoska mindig okos volt, Lajoska mindig tudta, mit kell csinálni, s miért is történne éppen a Lajoskával valami szokatlan? Ugyan, miért is kellett volna olyan valakit magához ölelni, akinek emberszaga van; kiszolgáltatott, koszos kis féreg, s éppen attól érzed magad embernek, hogy hozzá bújsz!... Hát, semmi ... ez aztán semmi! Ez nulla: idegbetegség! Az mi, te rohadt kurva isten? ... Drága jó istenem; én meg képtelen vagyok másként létezni? Képtelen? Most is, ahogy végiggondoltam ezt az egészet, futkosik a hátamon a hideg ... olyan végtelen bánatot érzek, hogy attól félek, nem tudok vele megint mit kezdeni. Na, hagyjuk! Szép napok is voltak az életben — miért is ne lettek volna? Persze, hogy voltak, mert nem is tudnám különben megállapítani, hogy szar az egész. Boldog napok? Végül is megbántam én egyáltalán valamit? Nem tudom, nem tudom én! Csak kezdek gyógyulni, mert megint jön bennem, hogy mások kellenek, mások. Én meg adom ki magam, hogy Kothaj Mária mindenkié, mert máshogy nem tud élni, s bátran kilopkodnak belőlem mindent, mert az ilyen hülyét az teszi boldoggá, ha kilopták az akaratát, vágyait, mert mást sem akar, csak vegyenek belőle, csak azt akarja, hogy kelljen!... S amikor már nincs többem, amikor elvesztettem minden talajt, amikor már nekem kellene hogy adjanak a mocskok, akkor továbbállnak. Akkor üresek! Merednek mögéd, nem mernek a szemedbe nézni, te meg remegsz, haldoklasz, s nincs aki azt mondja, hogy gyere, gyere már! Nincs, mert nincs semmijük. De szeretnék ilyen lenni ... csak soha se kellett volna megélnem azt, hogy másmilyen lehessek! Nem kellett volna soha, de soha semmilyennek sem lennem. De egy gyerek ezt nem tudhatja; ezért mondják rá, hogy tiszta. Ezt csak megtanulni lehet, ha van hozzá elég ereje, meg tompasága, akkor aztán jól megtanulja, hogy íme: mindenkit nyugodtan eltiporhatok, mert erős vagyok, tompult vagyok, s ez a legnagyobb erő, mert nincs lelkiismeretfurdalás ... Érdekes dolgok. Kár, hogy nem tanulhattam, hogy kiadtam magam az ösztöneimnek, hogy azonnal az igaz, a jó, a szép legyen, különben én miért vagyok? Ez az én tragédiám; tehetetlen vagyok, élvezkedős, hülye kurva, aki annyi mindent kerekíteni tud ehhez az egészhez, hogy még el is sírja magát, annyira, de annyira érzi, hogy igaz. Hányszor volt már ez az életemben, s még örültem is, hogy ilyen vagyok. Persze, a seggberúgások aztán még jobban önfejűvé tettek, s már senki semmit sem tudott velem csinálni, mert mindent fölrúgtam, nem érdekelt a következmény, s nem tudom, hogy miért nem? Jaj, te szemét Szólád! Neked köszönhetem, a sok, szemét-kurva embernek? Olyan volt a lelkűk, mint a bakancsuk, mert másként nem élhettek volna, csak ha egymás belébe taposnak. A végsőkig kihasználja az egyik a másikat, az utolsó lehel létéig, mert a vagyon az isten! Akinek nincs, az ne éljen, az ne akarjon soha semmit, az csak dolgozzon — ahogy szegény anyám szokta mondani — örüljön, hogy mások lábakapcája maradhat, s ne törjön az égbe megváltoztatni a világot, mert az így van elrendezve! Szerencsétlen; ő is eljön ide meglátogatni a hatszáznéhány forint nyugdíjából és kezet akar csókolni aKotthencz tanárnak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy aki katonák cselédje volt a tisztikaszinók22