Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - Csató Károly: K. Mária istenkáromlása (elbeszélés)

bedobom a törölközőt, a hullámat majd csak eltakarítja valaki, de az már nem az én dolgom, s még erre is képes azt mondani, hogy nem érdekel, nem érdekel... Nem, mi? Csak ki tudja azt megmondani, hogy is van igazából? — Senki, de senki nem tud semmi biztosat, mert ezt nem lehet fölérni ésszel, legfeljebb csak hazudni lehet, hogy én aztán fölérem ésszel ezt az egészet. Emiatt meg nem számít. Fúj... úgyis hazugság csak. Ki tudja azt, hogy én kint vagyok a Kereki erdőben, szedem a gyöngyvirágot, s már akkora csokrom van, hogy nem fér el a kezemben, és fölhajtóm a szoknyám, abba szedem, teli, teli... s akkor elindulok szépen haza. Beérek a pusztára, apám jön szemben jó részegen, alig áll a lábán, tiszta korom az arca az egész napi kovácsolástól, patkolástól. Meglát engem fölhajtott szoknyával, alul mindenem kilátszik, mert tavasztól nem szoktunk mi bugyit hordani, s akkor nekem ront, hogy milyen rohadt kurva leszek, már mutogatom, s fölakaszt engem, mert kiköpött anyám vagyok, a huszárok kurvája, s a vér nem válik vízzé, de ő véget vet ennek az egésznek ... s leken egy nagy pofont, mert nem merek előle elfutni, ettől meg elveszti részegségében az egyensúlyát és elesik. Az én gyöngyvirágaim meg szét a porban. Ki élte még ezt? Ki, te jókurva-isten ... drága jóistenem, ki tudja ezt? Ki tudja? Mit tud valaki más a másikról? Áh! ... Senki, s én ezzel együtt itt vagyok! Ez meg nem számít, csak a rohadt kis életem, hogy szívom a levegőt, s azt akarom, hogy valaki rámfeküdjön, belémjöjjön, a szívemig, az egész kurva életemig, a tetves nyomorúságomig, ami a pusztán volt! ... ami én voltam! Utána meg a Szólád, ahova beköltöztünk, mert a téeszcsé, amit negyvenkilencben vagy mikor szerveztek a cselédekből, teljesen tönkre ment, s már egy kéve gabona sem termett, s mindenki szökött, amerre éppen látott, ha nem vitték el az ávósok: ötvenegyben már alig volt mit enni. A Somodi bácsi, akit akkor bíztak meg az elnökséggel, amikor a vetőmagot is ellopták az emberek, meg mindent, neki meg vettetni kellett volna, s nem mondhatta, hogy nem lesz elnök, inkább fölakasztotta magát. Úgyis elvitték volna, agyonverték volna, vagy megdögölhetett volna Komlón, s inkább fölakasztotta magát... láttam. Majdnem az ádámcsutkájáig lógott ki a nyelve. A Cucor tanító amikor levágta a körtefáról és lefektette az udvaron az ajtó elé, elkezdett sírni. Pedig a Cucor olyan volt, hogy senki el nem tudta képzelni, hogy ez az ember valaha is sírt életében, s éppen egy részeges embert sirat majd meg. El lehet az ilyeneket felejteni egyáltalán? El, az szentség! Ha sikerül a kedves páciensnek, amit kitervelt és tényleg be tudja dobni a törölközőt. Na, mindegy! Ebbe beleőrülhet az ember, s ennek éppen most van itt az ideje?... Hej, Kerekipuszta! Talán már egy kődarab sincs a majorból, a cseléd házakból, ahol gyerekkorom legnagyobb részét leéltem, istenem, azért szeretnék még egyszer elmenni arra a helyre: leülni a lucernásba, vagy a búzába, amit a házak helyére vetettek. Rágni a zöldet, szívni ki a búza szárából az édességet, ami majdnem olyan ízű, mint a kenyér. Lehet érezni az ízén, hogy búzát terem majd. De szerettük! Hányszor volt tőle hasmenésünk? Mennyire szerencsétlenek voltunk? De miért jut az embernek olyan nehezen az eszébe, ami jó volt? Persze, mert egészében szar volt, s nem csak ott kint, hanem Szóládon is: az árendások... Igen. A pince, a présház ... abban élni. Örökre sírni kellene szegény Monám! De jó lenne ha énekelnél most, de jó lenne!... Azok a legszebb dalok, amiket nem ismer az ember, csak amikor meghallja, érzi egyből, hogy mennyire igazak. Egyszer, amikor még jártam ki Gödöllőre a Lajoshoz és rengetegen voltak a HÉV-en fiatalok, s még a kocsik lépcsőjén is kapaszkodtak, s amint állok ott kint a peronján, hallom, hogy elkezd énekelni egy fiú meg egy lány a rutafáról és nekem meg nyomja a fenekemhez magát valami százdioptriás hivatalnok: dörgölődzik, ezt azért egyből észre veszi az ember; ők meg kint énekelnek a lépcsőkön, hogy magos a rutafa, Magyar Ilona — ilyesmi. Kerekipuszta, hát... Mégegyszer. Mielőtt még mindent kivakarna magából az ember, ami a múltjából jelentett valamit... Ha a Sáros utat még meghagyták, a mezőben is meg21