Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - Csató Károly: K. Mária istenkáromlása (elbeszélés)

landó értelmezni, hogy a férfiak szemetek, mert elhagyják a nőket. Szegénynek a háború után disszidált a férje, pedig magas beosztásban dolgozott valamilyen bizottságokban. Elment reggel, s három hónap is eltelt, hogy jött levél Svájcból: bocsáss meg Mária, szabad vagy, mindennek így kellett történni. Istenem, hányszor elolvasta ezt a kurta-furcsa levelet, amit úgy őrzött, mint a legdrágább gyémántokkal ékesített családi ereklyét, vagy kutyafülét. Hányszor megmutatta szegényke és hányszor sírt rajta, hogy milyen szerencsétlen, milyen komisz hozzá az élet, amikor ő mindenkihez jó volt, s lám, neki ez jár cserébe. Miért érdemli ő ezt meg? Na, elég szegény Máriám! Te is szépen kicsináltad öregségedre magadat, mert egy boldog perced sem volt az életben attól kezdve, az is biztos. Hiába voltál többszörösen kitüntetett pedagógus, téged elhagyott az urad és egy elhagyott asszony szerinted nem merészelheti venni a bátorságot, hogy keres magának egy másik férfit, vagy legalábbis egy tisztességes szeretőt. De mennyire nem ilyen egyszerűek a dolgok, mennyire!... Egyáltalán: miért nem érzem én olyan őrülten, hogy anya vagyok? Pedig megszültem egy fiút; szoptattam, pelenkáztam, iskolába járattam, mindent megcsináltam vele. Lajoska, a gyönyörűszép kedves kis Lajoska, hogy vakulnál meg ahol vagy, ó, de bánom, hogy valaha is megismertelek, valaha is egyetlen percemet rád áldoztam! És én voltam ebben is a hibás. Aki vesztes, az mindig hibás; az csak magában keresgéljen először, ne másokban, mert különben még jobban elhülyül, s odáig jut, ameddig én is, aztán meg cseszheti az egészet, meditálhat éjszakákon át, kínozhatja magát, keresgélheti az okokat, hogy mi miért volt, s hogy találhatna valami mentséget, mert az ember olyan egy szemét állat, hogy mindig mentséget keres, s ha nincs, akkor kitalálja, s úgy hiszi, az a teljes igazság, a többi csak hazugság, kegyetlenség, ő meg az áldozat. Én mi az istennek voltam például az áldozata, ha nem annak, hogy hülye vagyok, buta vagyok, senki vagyok, csak egy izé vagyok, akibe ... eh! Na, mindegy! Itt vagyok, itt fekszünk ebben a szobában, végső soron elfuseráltan mind a ketten és jól megvagyunk: mi kellene még? Kedvesek a nővérek, kedves a többi hülye beteg is, akinek baj van a fejében, vagy másban; főznek, mosnak ránk, etetnek, amennyi csak belefér az ember kurva gyomrába, s az a lényeg, hogy hátul meg kijön minden, s akkor egyensúlyban van a világ; az itteni dolgok szerint legalábbis; mert a széklet az olyan fontos, mint a holdutazás, hogy visszajönnek-e ezek az amerikai izék a földre, az nem is érdekes, de ha reggelre nincs széklet, akkor nyitják ki a gyógyszeres szekrényt, jön a kis Kozma doktor konzultálni szélgörcs ügyében, s ez a világ legnagyobb problémája. Talán, talán jó is, hogy ez a legnagyobb! Mit tudom én, s egyáltalán, miért is kellene nekem ezeket a dolgokat tudnom? Tudják ezt a Mester művész úrék társasága, meg a Kálmánka. Na, ettől függetlenül, azért van annyira hülye az ember, hogy az ilyen dolgok aztán végképpen nem hagyják békén, ha már egyszer megfordultak a fejében, s ne adja az isten, nem talál rájuk megnyugtató választ, akkor másnap újból azon gógyizik, hogy mi, hogy, — meg ilyenek . .. Talán az lenne nekem most a jó, ha vallásos tudnék lenni, de ez már képtelenség. Harmincnégy évesen nem lehet csak úgy kicserélni magam, hogy na, minden be van fejezve, ami eddig volt, minden fölösleges volt, ami történt; roskadj térdre a jó szakállas előtt és imádkozz, amíg birka tekinteted nem lesz. Hülyítsd el magad teljesen, ha már úgyis meghülyültél egy kicsit, mert ahhoz nincs jogod, hogy azt mond: meghülyítettek. De azért nem teljesen hülyén születtem és vannak dolgok amikre nagyon szívesen emlékszem vissza. Azokra nagyon szívesen ... Azt jelentik hogy élek? Csak nagyon kevés, nagyon távoli mind-mind, de nem tudom, hogy igazán boldog emberek-e, akikkel más sem történt csak jó dolog, s mindenre mindig szívesen emlékeznek vissza. Az ilyenek biztos nem léptek még soha szarba, s talán nem is járnak az utcán .. .Áh! Az ilyen nyugodtan ülhet a fenekén, soha sem fogja kinyitni a gyógyszeres üveget, — marokszámra nyelni azt a sok keserű szart, — hogy be van fejezve az egész,

20