Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - Csató Károly: K. Mária istenkáromlása (elbeszélés)

hogy megyünk majd vacsorázni, fölém könyököl és azt mondja nekem, szeretne mindig mellém feküdni, mert érzi ahogy ver a szívem, s tudja, hogy engem is megnyugtat, hogy ott van mellettem. De itt nem lehet, mert benéz véletlen valamelyik nővér és azt hiszi, hogy melegek vagyunk, akkor meg szétköltöztetnek bennünket, s lesz a botrány, mert biztosan szólnának. Nem is gondoltam erre, hogy nyitva van az ajtó, mert ezeken nincs zár, hogy akkor jöhessenek be, amikor csak akarnak, s ha véletlen benéznek, nem lehetne elkerülni a kellemetlen kérdéseket, meg biztosan megtudná az egész emelet, hogy mi van közöttünk. Féltünk és elhatároztuk, hogy délután nem alszunk egy ágyban, csak este, amikor elcsendesedett mindenki, de akkor is odatoljuk az ajtóhoz az egyik széket, nekifeszítjük a támláját a kilincsnek, hogy csak egy nyitásra ne tudják ... hanem dörömbölni kelljen, s addig visszafekhet a másikunk, mintha nem is lett volna semmi. Jaj, olyan fájdalmas dolgok ezek, olyan fájdalmasak, hogy meghasad az ember szíve! Nem lehet őszintén még barátnőknek sem lennünk, vigasztalódnunk sem, mert soha sem arra gondolnak mások, hogy két szerencsétlen — pedig mind az, aki itt fekszik — hanem a homokosságra; mert az aztán természetellenes, hogy két nő vigasztalja egymást, szereti egymást! Hát, milyen emberek azok, akiknek a fejében más nem fordul meg, csak ilyen izére... nem normális dologra... Emlékszem rá, amikor még Újpesten dolgoztam a fonóban, a munkásszállón esténként táncolni is szoktunk egymással, ha valami jó zene volt a rádióban. Voltak öregebb asszonyok is, majdnem minden szobában, és el is terjedt a szállón hamarosan, hogy a melegek gyülekezőhelye, pedig tényleg, meg sem fordult senkinek sem olyan gondolat a fejében, hogy a másikhoz úgy ... Á, semmi, mert ha úgy odavolt az ember, akkor ment kettőt, s ha nem nagyon finnyáskodott, akadt partner és nyugodtan alhatott a héten, ha csak nem akkor jött rá, amikor az az időszaka van, hogy biztosan teherbe esik. Egy-kettő ilyen is előfordult, botrányok is voltak az elhajtással, de nagyon ritkán. Ha jól emlékszem, másfél év alatt talán két ilyen eset volt. Furcsa ahogy előjönnek az emberben ezek az események, mintha tegnap történtek volna, úgy emlékszem rá, pedig tizennégy évvel ezelőtt történtek. Istenem, azért csodálatos szerkezet az ember, hogy mindenre emlékszik, ha úgy hozza az élet. Én itt a szanatóriumban pontosan emlékszem olyan dolgokra is, amikre korábban, még amikor a Lajossal éltünk Szóládon, emlékezni akartam, de nem jutott az eszembe; most meg vág az agyam, mintha minden tegnap történt volna. Talán ez attól van, hogy most fontos ezekre emlékeznem? Pontosan fel tudom idézni milyen volt az az orosz katona, akit először láttam meg a pusztán, mert negyvenötben Kerekipusztán laktunk a majorban, s hogy lőtt rá az a magasrangú tiszt az autóból, amikor meglátta, hogy egy asszonyt kerget valamiért. Hozzánk hozták be, az udvaron fektették le, ott kötözték be a lábát, mert eltalálta a golyó, s a tiszt még akkor is üvöltözött vele, meg a többi katonákkal, akik ott álltak az istálló sarkánál. Akkor még csak négyéves voltam, vagy annyi sem, de nem, négy voltam . . Mégis csak van abban valami, hogy újjászülettem ezalatt az egy hónap alatt, amit a kórházban, meg most itt a szanatóriumban töltöttem .. . Fene tudja,azaz igazság, nem is érzem, hogy örülök ennek az újjászületésnek. Nem is szabad így nevezni, ami most történik velem, amin most kezdek el igazán gondolkodni: végsősoron elégedett lehetek, hogy visszaöblögettek az életbe, s itt alszik a másik ágyon a legjobb barátnőm, aki valaha is volt, meg lesz az életemben, ez az egy biztos — és mi kell még? Azért furcsa, hogy nem gondolok gyakrabban a fiamra. Tudja egyáltalán, hogy mi történt velem? Nem hiszem! Bár lehet, hogy Mária, a háziasszonyom megírta Mártonba a Lajoskának, hogy ki akartam magam nyírni, s ő szégyellje magát, mert szegény Máriának hiába magyaráztam én, hogy a Lajoska nem azért hagyott el, mert kurvás, hanem azért, mert tovább nem szabad volt együtt élnünk, mert az már bűn lett volna mindkettőnk ellen. Hiába mondtam, hogy hússzor megcsaltam tíz év alatt, de szegény Mária ezt is csak úgy volt haj19