Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - SZEMLE - Honffy Pál: Féja Géza: Sűrű, kerek erdő
— csak elenyésző mértékben folyt a szövegek vizsgálata (ezt a munkát inkább átengedték íróknak és irodalmároknak), valamint e két, együtt jelentkező elem összefüggéseinek — vagy ösz- sze-nem-függésének — elemzése. A balladák esetében — éppen a műfaj törvényszerűségeiből adódóan — a kutatásnak éppen a fordított irányban kellett történnie. Annak ellenére, hogy a szöveg a nyelvhez kötött, míg a dallam — legalábbis látszólag — „internacionális”, mégis a balladák témái, kifejezésmódja, szövegformulái terjedtek el országról országra, nyelvhatárokon és kultúrahatárokon át. Ezekhez adta aztán minden nép hozzá a maga dallamait. Talán azért van így, mert a nép zenei ízlésében sokkal konzervatívabb, hagyományőrzőbb, míg az idegenből beszivárgott témák igen könnyen és hamar keltettek rezonanciát a hasonló társadalmi viszonyok között élők körében. Vargyas a szövegek vizsgálatából indul ki, sőt tanulmányának jelentős részében szinte kizárólag ezekkel foglalkozik. Hatalmas európai anyag áttekintésével jelöli meg a ballada születési helyét Franciaországban, idejét pedig a középkor vége felé, a XIII—XV. században. Végigjárja a műfaj kisugárzásának útját Európa más területeire s ennek során rámutat arra a fontos szerepre, amit a magyar nép játszott a francia eredetű balladaanyag közvetítésében Kelet- és Délkelet-Európa felé. Magyarországra ugyanis nagyon korán és „első kézből” jutottak el az akkor még fiatal balladák az az idő tájt itt élt vallon és francia telepesek révén (erre nézve számos hiteles történeti adatot említ). Vargyas a műfaj meghatározásánál szigorú és következetes, ellentétben számos külföldi balladakutatóval. Élesen elhatárolja a balladát a korábbi eredetű epikus költeménytől, hősi énektől, valamint egyéb, nyilvánvalóan műköltői illetve ponyva-eredetű terméktől. így kizár a műfaj köréből számos nyugat-európai gyűjteményben megjelent költeményt, amikor az egyes nemzetek balladakincsét hasonlítja össze témák, mondanivaló, szemléletmód, stílus és kifejezési eszközök tekintetében. Ezzel a szelekcióval eléri viszont azt, hogy tisztábban rajzolódnak ki az európai népek balladakincsének közös és megkülönböztető sajátságai. Szemléletes és meggyőző a tanulmánynak az a fejezete, melyben a „közösségi alkotás” problematikáját fejtegeti. Számos korábbi hiedelemmel és ma is élő hipotézissel szemben a hagyomány által megőrzött balladaanyagon mutatja be a fogalom pontos jelentését s ennek az alkotásmódnak a folyamatát. Gondolatmenete azért is értékes, mert nemcsak a balladákra alkalmazható, hanem általában a hagyományos népművészet valamennyi ágára és műfajára s ilyenformán perdöntő lehet mindenfajta vitában, amely a népkultúra eredetéről és a „magas” kultúrához való viszonyáról folyt és folyik ma is még. A tanulmánynak egy fejezete foglalkozik csupán a balladák zenei anyagával. Ez érthető is, hiszen a balladadallamok nagy többsége nem jelent különálló stílust a népzene egészén belül. Ugyanakkor egyes különleges dallamtípusok párhuzamba állítása idegen eredetű — műzenei, egyházi, szomszéd népektől származó — dallamokkal, igen érdekes és sokatmondó összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Meg kell jegyeznünk, hogy ez a fejezet — különösen nem-szakmabeli olvasó számára — lényegesen nehezebben követhető az előbbieknél. Ennek oka, hogy a zenei kapcsolatok érzékeléséhez sokkal szélesebb körű anyagismeret szükséges — és itt többségében csak a tudományos kutatás számára hozzáférhető anyagról van szó! — mint a sokkal kézenfekvőbb szövagi-tartalmi kapcsolatok áttekintéséhez. Végül az utolsó, függelékszerű fejezetben Vargyas a balladák frissességének, vonzerejének titkát kutatja a ma embere számára. Véleménye szerint a ballada azért „modern” műfaj, mivel a tömörségnek, a lényegre koncentrálásnak, a mondanivaló sűrített kifejezésének, a konkrét egyes helyett az általános művészi megragadásának ugyanaz a tendenciája nyilvánul meg benne, mint korunk számos irodalmi irányzatában — természetesen más műfaji keretek között és egészen más társadalmi viszonyokból sarjadt tematikával. A kiadvány második kötete — mely terjedelmében háromszorosa az elsőnek — százharmincnégy magyar balladatípust mutat be számos szövegi és daliami variánsával, a gyűjtés helyeinek, valamint a nemzetközi kapcsolatoknak a felsorolásával, bőséges, igen érdekes jegyzetanyaggal. (A két kötetet tulajdonképpen párhuzamosan kellene forgatni, hiszen a tanulmány állandóan ezekre a példákra hivatkozik.) Bár nem ez az első — viszonylagos teljességre törekvő — magyar balladakiadvány, a közölt anyag mennyisége és annak tudományos feldolgozása — a címben megjelölt célkitűzésnek megfelelően — olyan tág horizontú áttekintést ad, amely minden korábbi publikációt felülmúl. Tudományos igénnyel készült, de a közölt balladáknak mint műalkotásoknak a megismerése magasrendű esztétikai élménnyel is megajándékozza az olvasót. KÖRBER TIVADAR FÉJA GÉZA: SŰRŰ, KEREK ERDŐ Féja Géza elbeszéléseinek világa jól ismert a régebbi magyar irodalomból: kisvárosi lumpok, a női szépség áhítatos papjai, ördög kísértette babonás falusi iparosok, lezüllött földbirtokosok, polgári illembe fojtott vagy annak dacosan ellenszegülő szenvedélyek áldozatai. És mindenütt ugyanaz a kisszerű távlattalanság, az életek és energiák tékozló fecsérlése, az önmagukba záru90
