Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - SZEMLE - Honffy Pál: Féja Géza: Sűrű, kerek erdő
ló emberek lemondó vagy erőszakos öncélúsá- ga. Olykor mintha Krúdy valamelyik regényéből lépnének elő Féja Géza alakjai, és az elbeszélésmód is tudatosan nyúl vissza Krúdy vagy Mikszáth ábrázoló módszeréhez. De a hasonlóság nem olyan mértékű, hogy epigon szintre süllyessze a „Sűrű, kerek erdő” elbeszéléseit. Inkább egy hagyomány tudatos vállalásáról, folytatásáról van szó. Féja Géza legtöbb elbeszélésének uralkodó eleme a cselekmény —, még akkor is, ha hosszabb történeteiben szakít az egységes ívű, egyenesvonalú, klasszikusan tagolt meseszövéssel, és látszólag szerkezet nélküli, messzire kacskaringózó, ötletszerűen csapongó előadásmóddal él. Az ilyen kisregények cselekménye sem megkom- ponálatlan, csupán egy másfajta szerkesztésmódot követ. A boccacciói témákat Féja bizonyos naiv cselekményszövéssel meséli el, úgy, hogy a mesélés aktusát is örömforrássá avatja. Márpedig éppen az elbeszélés élvezetét csökkentené a fordulatok kiszámíthatósága, elrendezettsége, amint másfelől ugyancsak a mesélés öröme nyilatkozik meg abban, hogy az író egy-egy újabb alak föltűntekor nem tud ellenállni a kísértésnek, és rögtön előadja az új szereplő érdekes, furcsa vagy tanulságos élettörténetét. Tagadhatatlan, hogy az olyan hosszabb elbeszélések, mint a Párbaj az ötvenes években, a Vidéki éjszakák vagy a Bresztováczy és az ördög, anekdoták füzéréből állnak. És ebben Féja a régi mik- száthi hagyományt eleveníti fel. Csakhogy ezek az anekdoták itt nem egymás mellett vagy egymás után sorakoznak, hanem mintegy egymásból születnek, és bonyolult módon össze is szövődnek egymással. Olykor mintha az ezeregyéjszaka meséinek Karinthy-változatát olvasnánk az „így írtok ti”-ben: a szereplő története eljut addig a pontig, míg valaki mással nem találkozik, és ekkor áttérünk az új szereplő előéletének bemutatására. Ezek a mellékszálak azonban mégiscsak kapcsolódnak a történet egészéhez, a mesélő vissza-visszatalál a főirányba, hogy aztán újabb kanyarokkal, regressziókkal hódoljon a mesélés spontán örömének. Féja módszere reneszánsz írók kifogyhatatlan elbeszélőkedvére emlékeztet. Az elbeszélések cselekményének ilyen fölépítése azzal jár, hogy számtalan új meg új szereplő lép föl az egyes történetekben. Mindegyikük sorsa elfut, gyorsan lepereg szemünk előtt, de élet- útjukkal csak felületesen ismerkedhetünk meg néhány külső esemény kapcsán. Az olvasót az ábrázolás extenzív gazdasága ragadja meg, és ez kölcsönöz dinamizmust Féja Géza elbeszéléseinek. Természetes hát, hogy az ilyen alak-, szituáció- és eseménybőség az egyes szereplők mélységdimenziójának csökkenésével jár. Az egyes figurák egy sakktábla bábuivá válnak, a mese, a cselekmény mozgatja őket, igazi belső világuk csak egyes kiválasztottaknak van. És ebben is visszanyúl Féja a realizmus előtti irodalom hagyományaihoz. Indokolt-e vajon eljárása! Annyiban mindenesetre, hogy ezeknek az embereknek nemigen van öntörvényű, sajátos lelkiviláguk. Az események sodorják őket, még akkor is, ha ők különben lázasan tevékenykednek, mint Topán- Zsinati, Dukla-Gugyerák vagy a Párbaj az ötvenes években mindahány figurája. Egy tehetetlen, az igazi életre képtelen társadalom haláltánca jelenik meg az elbeszélésekben, olyan kis senkik izgatott ágálása, akiknek legtüzesebb ambíciója: férjüktől elhagyagolt begyes-faros asszonyok meghódítása, vagy egyszerűen csak az, hogy hagyják őket békében összekuporga- tott földjükkel, vagyonkájukkal. Nem egyszer éppen a nagy történelmi fordulat igazságszolgáltatása jelenik meg a történet végén, félresöpörve az életképtelennek bizonyult antihősöket: Kre- pecet, a kretén grófot vagy Dolgoss Jánost, a kapzsi patikust egész kompániájával. Egyetlen kivételes alak tér csak vissza makacs következetességgel a különböző történetekben: Báth Mihály, ez a Krúdy-művek hangulatát hordozó garabonciás, ledér erkölcsű szépasszonyok bálványa, s körülötte mindig fölgerjed az a lírai erőtér, amely a romlottságot is szent áhítattal nemesíti meg. Itt, ezekben a novellákban él a leghatékonyabban Krúdy szelleme: a töredékes ábrázolásmód, a titkokat sejtető, megilletődötten érzelmes hang, a tragikumnak emlékezésbe vagy fájdalomba oldása, az átlátszó naivitás, mely természetesnek fogja fel a csodát, és megtisztítja a bűnt. Számos nyílt utalás is eljárulja, hogy Féja tudatosan vállalta ezt az elbeszélő rokonságot. Annyi bizonyos, hogy a kötet elbeszéléseinek keletkezésében fontos szerepet töltöttek be az irodalmi élmények. S éppen ez a másodlagosság, ez az irodalmiasság halványítja olykor az olvasottak hitelét. Minden színes kavargás, tarka fölvonulás mögül hiányzik tulajdonképpen az igazi életszerűség, az élmény közvetlensége: a mesélőkedv gazdag áradása mögül nem egyszer fölbukkan az írói önkény, leginkább talán A patika című elbeszélésben, máskor a többszöri ismétlődés, motívumoknak, jellemzéseknek, hasonlatoknak ismételt fölbukkanása árulkodik a formálás műveletéről. S ott, ahol tömörebben próbál az író szerkeszteni és ábrázolni, a rövidebb novellákban, ahol a színes, mozgalmas meseszövés már nem fedi el az alapképletet, még inkább érezhető ez a csináltság: a szituáció erőltetett (A tehén, Ballada), vagy a megoldás teátrális és didaktikus (Határkő). Féja Géza elbeszéléseiből mégis az érdekes és jellemző figurák sokasága ragad meg az emlékezetünkben. S csak azért nem alkalmazhatjuk a „panoptikum” kifejezést, mert korántsem mozdulatlan, szoborszerű arcképcsarnokot kapunk, hanem változatos, sodró dinamikájú élettörténeteket: az író megajándékozza önmagát és olvasóit a mesélés örömével. (Szépirodalmi, 1976.) HONFFY PÁL 91
