Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - SZEMLE - Körber Tivadar: Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa
lanul hagyta.” Ezek a mondatok önmagukban tulajdonképpen csak felkiáltójelek, egy probléma jelölései. Az adott cikkben (Csontváry-nyilatko- zat) nem is fejtetnek ki. De ezt illusztrálják, magyarázzák, ekörül forognak mindazok a művek, amelyek a speciálisan művészit keresik, kutatják, írják le és értelmezik, akkor is, ha a művészi látás lógósáról egy szó sem esik bennük. Az esztétikum sajátosságainak számos eleme jelenik meg rendre a különböző cikkekben, tanulmányokban. A kor és az esztétikum, a művészet és a tudomány kölcsönös viszonya a Remb- randt-tanulmányban, az elidegenedés és a művészi stílus kérdése a Célszerűség és művészet az építészetben c. tanulmányban, az irányzat, a stílus és az egyedi műalkotás korrelációjának problémája A mai magyar művészetről c. írásban vetődik fel különös élességgel, de természetesen másutt is, többé vagy kevésbé kifejtve, erről vagy arról az oldalról megvilágítva. Külön probléma, hallatlanul izgalmas kérdés a kötettel kapcsolatban az, hogy magát a teljesítményt, a mögöttes rétegektől független itt és most produkciót értékeljük. Sokoldalúságról, számos területen megnyilvánuló kompetenciáról beszélni szinte frivolitás lenne. Mert nem arról van szó, hogy Fülep véleményei a képzőművészet minden nagy korszakára, a világművészetre és a hazaira, a grand art-ra és a népművészetre nézvést egyaránt autentikusak, hogy ezen kívül irodalmi, irodalomtörténeti hozzáértése, szakmán- belülisége is nyilvánvaló, valamint, hogy a színművészet problémái, a színjátszás esztétikája is otthonos számára, hanem arról, hogy minden esztétikai, kritikai vélekedése szerves része egyben egy történetfilozófiai, antropológiai koncepciónak, egy olyan egységes és strukturált rendszernek, amelyben minden tárgyalt kérdés szinte önként megtalálja a maga helyét, értelmezési tartományát. És ez a tény úgyszintén hozzájárul ahhoz az élményhez, amely Fülep minden megnyilatkozását oly sajátossá és egyedivé teszi: öntörvényű, az egészet minden részletében éreztető, megnyilvánító alkotássá. De ettől függetlenül is reveláló erejű az a problémaérzékenység, az a mindenütt jelenlevő készség, hogy egy adott tárgykör kapcsán általános, filozofikus problémákat leljen, fedezzen fel, ugyanakkor, ezeket mindig a tárgyból, a tárgyaltból vezesse le, bontsa ki. A műfaji határok így elmosódnak Fülepnél. Az a tartalmi tematikus csoportosítás, amelyet a kötet szerkesztője létrehozott, és amely filológiai szempontból teljesen helytálló (Emlékezések, A magyarság létkérdései, Irodalom, Művészetelmélet — Filozófia, A művészettörténet kérdései, képzőművészet), irrevelánsnak tűnik az olvasónak tartalmi szempontból. A gazdag témakör — csak a neveket említve: Pethes Imre, Ady, Dante, Gellért Oszkár, Leonardo, Derko- vits, Csontváry, stb. — nem főleg, és nem elsősorban a tárgyalt jelenségek miatt tűnik kimerít- hetetlennek, hanem a tárgyalásmód miatt: a bennük felfedezett és feltárt problematika gazdasága miatt. Péterfyről — akit Fülep különben igen nagyra becsült — két állítást szoktak mondani. Egyrészt, hogy tanulmányai értekező irodalmunk ,,egy kézen megszámlálható remekei” közé tartoznak, másrészt, hogy nem tudta, nem tudhatta objek- tiválni tehetségét, hogy többet adhatott volna. Fülep — ezt csak részletezőbb tárgyalása mutathatná ki — lényegesen nagyobb formátumú gondolkodó mint Péterfy, de magasabb szinten — legalábbis míg művészetfilozófiája meg nem jelenik, vagyis az a műve, amelyet saját maga is egyetlen „igazi” művének tartott (míg a többieket csak alkalmi, jóllehet geothei értelemben vett alkalmi írásoknak tekintette), róla is csak ezt mondhatjuk. Kiről mondhatunk azonban ennél többet? VAJDA KORNÉL VARGYAS LAJOS: A MAGYAR NÉPBALLADA ÉS EURÓPA A népkultúra tudományos vizsgálatának alapvető módszere az összehasonlítás. Ennek segítségével derül fény mindazokra az összefüggésekre, melyek az egyes népek hagyományai között mutatkoznak és azokra a jellegzetességekre, melyek egy nép művészetét a többiekétől megkülönböztetik. Az összehasonlító népzenekutatás Kodály nyomán azoknak a rokon — és nem rokon — népeknek az anyagát vizsgálja elsősorban, amelyekkel a magyarság valaha együtt élt: népzenénk ősi rétegének eredetére az ezekkel való egybevetés révén derül fény. Egészen más a helyzet a balladákkal — márcsak a műfaj viszonylag fiatal volta miatt is. A ballada sajátos, jól elkülöníthető, jelentékeny része a néphagyománynak. Hol, mikor, hogyan alakult ki ez a műfaj? Milyen hatások hozták létre és alakították tovább, milyen társadalmi mozgások tükröződnek benne, milyen — szövegi és zenei — emlékeket őrzött meg évszázadokon keresztül? Egyáltalán mik azok a sajátosságok, melyek megkülönböztetik az énekelt néphagyomány egészén belül? Ezekre a kérdésekre csak akkor találja meg a kutató a választ, ha Európa népeinek balladakincsével végez — lehetőleg minél átfogóbb — összehasonlítást. Erre a munkára vállalkozott Vargyas Lajos, s a Zeneműkiadó gondozásában megjelent kétkötetes műve ennek a nagyigényű vállalkozásnak az eredményeit tárja a nyilvánosság elé. A népzene kutatói — legjobb tudomásom szerint — ez ideig jórészt csak a dalok zenei sajátságaival foglalkoztak, ezzel szemben — a múlt századi, romantikus törekvéseket nem számítva 89
