Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰVÉSZET - Kátai Mihály: Változó felszín alatt
Csak jóval később, amikor Rómában az etruszk múzeum vitrinjeiben nézett vissza rám a göcseji múzeumban látott ősarc, ősismerős, tökéletes megfeleléssel, egymással azonosan, áttörve kultúrtörténeti tanulmányaim mesterséges határait. Mindent felszakító szellemi áradást jelentett a felismerés, a mélyben élő kultúrák azonossága, a változó felszín mesterséges időrendszere mögött élő egyetemes emberi kultúra napfényre robbanása. A titkon szeretett, vágyott, múltba süllyedt magaskultúrák nem haltak meg, a népművészetekben éltek tovább, és mindig is ott éltek igazán. Az úri rétegbe csak elburjánzani, halódni, elhullni mentek, noha ez a halál káprázatos, aranyba, ezüstbe, dicsfénybe öltözött volt. De mindez ott élt és szunnyadt az „életfa” gyökerében, fába, bőrbe, agyagba, öltözve, dalba, táncba rejtve, rögzítve, hogy felszínre törhessen, ha eljön az ideje. Kutatni kezdtem lázasan, megszállottan, mit rejt üzenetük. Gyűjteni kezdtem emlékeit. Ha tehettem, utaztam, közelre-távolra.Mindent erre áldoztam anyagi és szellemi erőt egyaránt. Törvényszerű volt, hogy találkozzam mindazon gondolatokkal, elképzelésekkel, melyek ezt a titkot vallatták, és sorsukban is osztoznom kellett. Akinek a felszín a „világ”, annak gyűlöletes a mély, s a művészi munka mindennél jobban árulkodik alkotója világképéről. Korszerűtlen-e az, aki az örökidőt kutatja? * Mondottam, hogy mindig bajban voltam az idővel, de csak az önkényessel, a mechanikussal. A csillagidő és sejtjeink időérzete egyetlen rendszerben él. A műtermészet — a ketyegő óra — ideje eltér tőle. Eltér egyre jobban, s ennek arányában torzul el az ember természetkapcsolata. A művészet tükrözi mindezt, a természetes kapcsolódást is és a torzultat — a torzulás arányában változót — ezeket stílusoknak nevezik. A változatlant: népművészetnek. Köztudott, sokszor emlegetik, hogy a népművészet lényegében valamennyi népnél hasonló és így internacionális — minden más művészeti formánál emberközösségibb. Tudott dolog az is, hogy mai műszóval jellemezve: „a népművészet ökológiailag rendezett életforma vizuális, vagy akusztikus megjelenési formája. ’’Bizonyos, hogy korszerűbb, mint minden más „izmus” (=részelv) fölfogása. Nemcsak azért, mert az egyetemes, kozmikus világ együttlélegzését láttatja az élővilággal, hanem mert visszahatva rá, kényszeríti is az együttrezgésre. A XXI. század mindenképpen ökológiailag rendezett lesz — különben nem lesz XXI. század, se írva, se írhatatlanul, élet se nagyon. A biológiai környezet szétesése megindult. Tudósaink vészharang kongatása nem vaklárma. A természeti környezet és az ember viszonyának visszarendezése elkerülhetetlen. Ehhez szükséges az ökológiai tudat kifejlesztése, szükséges, mert hiányzik. A hibák természetszerűleg ezen tudatforma hiányából keletkeztek, mert a rövid távra tervező természetidegen tudatforma együtt született, torzult a természettől eltávolodó szellemi folyamattal. Ennek a művészi kifejeződései is ismertek: a „korszerűnek” nevezett művészeti formát, ezt a természetidegenné torzult tudatot építik ki. Ez a tudat a népművészet rendjét idegennek és ellenségesnek fogja fel: korszerűtlennek tartja. A kérdés most már csak az, hogy mihez képest korszerűtlen a népművész ökológiai fölfogása: a tegnaphoz képest, vagy a holnaphoz képest? Bizonyos vagyok benne, hogy a holnap számára igenis korszerű. Az ökológiailag rendezett kapcsolatok és ezek képi vetületei úgy hasonlítanak egymáshoz — törvényszerűen —, mint az egészséges szervezet egy másik egészségesre, 84
