Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰVÉSZET - Kátai Mihály: Változó felszín alatt
KÁTAI MIHÁLY MŰVÉSZET VÁLTOZÓ FELSZÍN ALATT Kezdettől fogva valami eredendő, velem született ellenkezés volt bennem az idővel, a mechanikussal, a változóval, a sokat magyarázott, sokat hallott, de belül mégis érezhetetlen idővel. Pedig átélni kényszerültem számtalan formáját. Mondják: korunkban felgyorsult az idő, s ezt igazolandó hivatkoznak játékos és kevésbé játékos környezetdúló építőgépekre, betonkulisszákra, hogy: lám, lám, ez a változó idő. minden más, minden megújul, a megújult is évek alatt elavulván újra cserélődik, változni kényszerül. Az ember is, ebben a kollázsként szabdalt, pillanat-szükségekként átvagdalt-folto- zott környezetben mintegy változni látszik: szokásokat elhagy, újakat fölszed, vagy inkább eddig perifériális tulajdonságokat központba helyez. Mondják: változik az ember. De mondják azt is, hogy ezt a civilizációs mázt —, a fejlődés szülte kultúrformá- kat, ami az embert emberré tette —, óvni, védeni, újítani kell, az embert nevelni, tanítani kell, mert mögötte ott lapul a primitív vad ösztönök világa, a múlt állatemberi indulat-óceánja, amit visszavágni, rendezni kell, hogy embervoltunkat megtartsuk. Mindig érdekelt ez a civilizáció alatti-mögötti titkozatos belső ember —.melyről annyi negatív jelzőt ismertem —, akit az a vékony máz takart el, amit civilizációnak hívunk, melynek állandó cserélődését: fejlődésnek, és egy adott időben létező formáját: korszellemnek nevezik. A mázt láttam. A mögötte húzódó titkot nem. Az vonzott, mindig csak az. A művészet is mint a teljes embernek — a láthatónak és a láthatatlannak — együttes világképe érdekelt. Az, hogy mennyiben teljes, azaz mennyiben igaz. A részgondolatok nem érdekeltek, amilyen pl. egy-egy ideiglenes felfogás-töredék, más nyelven: izmus. Szakmaközeibe kerülve — főiskolás éveimre gondolok—mégis megpróbáltam behatolni ebbe a részgondolat-világba. Mintha egy idegen nyelv rendszerében tallóznék, próbáltam alkalmazkodni, hogy a ,,kor nyelvén” közelítsem meg a mélyben szunnyadó, vagy rejtekéletet elő érzések végtelenjét. Nem sikerült. Úgy éreztem magam eközben szabályaihoz mint annak idején, amikor folyékony olvasnitudással ültem le első elemista társaim közé betűvetést tanulni. Alkalmazkodva a tanítói utasításhoz, döcögve, szótagoltam olvastam, minden betűre szabályozott kézmozdulattal mutogatva, együtt a többiekkel, mintha tanulnék. Beilleszkedtem. * * Az érzéki művészet — a látványt, a pillanatot megragadó, a fény-árnyék színzuha- tag foltrezgéseivel játszó élmény-emlékezés rögzítése — nem elégíthetett ki. Az a másik ember — a változatlanabb, a másféle időben élő — volt az erősebb. És rátaláltam — bár értelmemmel először nem hittem,hogy az az, — a göcseji múzeum raktárában gyűjtögetve a népművészet motívumaira és ember-, állatábrázolásainak ikonográfiájára. Inkább csak érzés volt, elhessegetni való — a többiek előtt is, a művészettörténeti tanulmányaimból szőtt, növesztett értelemdémonok előtt is —, mert nem lehet igaz az, hogy itt valóban AZT látom, amit látok. 83
