Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰHELY - Berkovits György: Művészet, tömegkommunikáció, giccs (Három művészet-szociológiái könyvről)
rangjára jut” (tehát a képregényszerzők írókká, illetve képzőművészekké avatódnak), mi már tudjuk hogyan, ha ,,törzsolvasói... esztétikai ítéletet nyilváníthatnak”. Vagyis megtörténhet — és minduntalan meg is történik—, hogy a tömegkommunikációs műfajok esztétikai rangot követelnek maguknak s ezt meg is kapják. Persze, hogy nem ismeri a már említett Los Angeles-i színházi rendező Edward Albeet, mert nem egy evidenciaközösségbe tartoznak, viszont magasztal több tucat színdarabgyárost, akikkel együtt osztozik a piaci sikerben. A tömegkommunikációs szervezetek minduntalan feltüzelik a többségben levő milliós-milliárdos csoportjaikat, táborukat valamire ...— például arra, hogy az a művészet, ami kellemessé teszi a víkendünket — arra, hogy az „egyszerű”, az „átlagember” a mérce, hogy ne ismerje el csak saját maga átlagos értékeit — evidenciaközösségét. Az ilyen közösség — Abraham Moles után szabadon — bizony nem más mint a giccs közössége. 3 A giccs, a boldogság művészetében Moles tulajdonképpen a giccs meghatározásával bajlódik. Azért mert időtlen, történelmi korszakhoz nem kötődő és nem esztétikai, hanem társadalmi érdekű meghatározást keres. Sok ellentmondásba és ismétlésbe bonyolódik közben — megtörténik, hogy más összefüggésben, más szavakkal, de ugyanazt mondja, vagy éppen az ellenkezőjét. Arra, hogy mi a giccs, Moles így válaszol: „a hitelesség, az autentikusság tagadása”, „művészeti melléktermék”, „bóvli”, „örök kategória”, akkor virágzik „amikor az anyagi javak mennyisége meghaladja a szükségletet” és ha „a burzsoázia a művészi alkotásban is a maga normáit érvényesíti”, „inkább létezési mód, semmint tárgy, még kevésbé valamilyen stílus”, „lelkiállapot, amely alkalomadtán tárgyakban kristályosodik ki”. Valamennyi meghatározás önmagában frappáns és igaz— bizonyos összefüggésben. De mindegyik definíció másra vonatkozik. Egyszer esztétikai, máskor életmódbeli, aztán ideológiai, gazdasági, ízlésbeli, lélektani jellegű. Mégis ez a sokfajta megközelítési mód a kötet erőssége. De túlontúl sok a gyengesége — elsősorban az, hogy rendkívül nehéz rátalálni arra a vékony gondolati magra, amelyet az ahhoz képest túlméretezett és harsány kötet tartalmaz. Moles gondolatmenetének az a lényege, hogy: „az ember és a társadalom közé” „közvetítők”, „dolgok” ékelődnek be, amelyek „ténylegesebb társadalmi termékek, mint az őket létrehozó ember”. Az ember és a dolgok közötti viszony alakulásának több fázisa van: 1. a tárgy elsajátítása (a fogyasztás joga), 2. a tárgy fetisizálása (a gyűjtés), 3. a tárgy beillesztése az együttesbe (a többi közé), 4. a tárgy gyűjtőjére ható esztétikuma, 5. fogyasztói akceleráció, 6. tulajdonosi elidegenedés, 7. a giccsmagatartás (amely a „polgári civilizáció egyik formáját jellemzi”). Fontos megállapítása szerzőnknek: „a giccsviszonylat itt úgy jelenik meg, mint ember és környezete közötti kapcsolat állandósult típusa”. Mi jellemző erre, az ember és környezete közötti viszonyrendszerre? Nem késztet erőnket meghaladó erőfeszítésre („nem hökkent meg”), mert a hétköznapok körén belül marad; nem kell túllépnünk önmagunkon („a giccs ember- szabású, a művészet emberfeletti”); mértéke a kisember (aki inkább „a halkéssel és az étkészlettel” kerül bensőséges viszonyba, mint „az igazi művészet mesterműveivel”); ha ez a szemlélet kialakult, a tárgy már nem is fontos („elképzelhető, hogy nem is létezik giccstárgy, csupán a tárgyak szemléletének giccses módja”); nem viseli el 80
