Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 10. szám - MŰHELY - Berkovits György: Művészet, tömegkommunikáció, giccs (Három művészet-szociológiái könyvről)

oda,,nem való” alkotás, amely ráadásul még bestsellerré is válhat. Akkor ,,a fogaskerekek nyomban elkapják, közvetlenül hatásos jegyeire zsugorítják és durván addig szaporítják, míg a kereslet teljesen ki nem merül, ami évszázadokig is eltarthat.” De a bestseller már nem a „műveltek” sajátja. Ennyire merev és konvenciókkal teli a két csoport közötti irodalmi válaszfal —amely persze nemcsak irodalmi.

Ahhoz viszont — állapítja meg Escarpit—, hogy például ,,új Steinbeckeket és Camus- ket” fedezhessünk fel, ahhoz nemcsak esztétikai szempontból kiváló művek szükségeltetnek, hanem az is, hogy az illető író művei áttörhessék saját — „művelt” — csoportjuk korlátáit, hogy másoknak is legyen „módjukban véleményt nyilvánítani róluk” és legyen „lehetőségük arra, hogy részt vegyenek a cserekapcsolatban”. Mert az igazi irodalom szempontjából „megújulás, fejlődés csak akkor van, amikor egy mű véletlenül kiszabadul a ’művelt irodalom’ köréből és szélesebb társadalmi környezetbe kerül”.

De ha ez meg is történik — hogy az út ne legyen sima —, azonnal működésbe lépnek a kritikusok, akik — Escarpit találó megjegyzése szerint — a „művelt” csoport értékeit reprezentálják és „a különféle megcsontosodott tanok magyarázatát” szolgálják, miközben az a céljuk, ne engedjék, hogy egy mű „túlnőjön rajtuk”, csoportjukon. Ha „túlnő” elmarasztalják. így szeretnének egyszer és mindenkorra az elithez kötni bizonyos alkotásokat.

Ha pedig elszabadul egy mű, kikerül a „népi forgalmazásba” „ismeretlen területre lép és minden megváltozik”. Ez a „minden”: az ára, a külső formája és az eladási módja, így lesz belőle is „tömegkönyv” — olcsó, igénytelen, de harsány borítójú, ami könyvkimérésbe való. Vagyis a tömegkommunikáció azonnal lefokozza, illetve sikerkönyvvé változtatja.

Nem érdektelen, hogy Escarpit milyen megvilágításba helyezi a sikert: „sikerkönyv az, mely azt fejezi ki, amit a csoport vár tőle, melyben a csoport magára ismer”. Hiszen Escarpit termékenyítő gondolata szerint — a nyelvközösségen kívül — „a legszorosabb szálakat, amelyek az írót potenciális közösségéhez fűzik a kultúra közössége, az evidenciák közössége ... jelenti”.

Mit ért kultúrközösségen a szerző? Pontosan nem derül ki, valamilyen transzcendenciára való alkalmasságot, amelyre író és közönsége egyformán ráhangolódhat. Világosabban értelmezi az evidenciák közösségét: „minden közösség kiválaszt bizonyos számú eszmét, hiedelmet, érték- vagy valóságítéletet, amelyeket evidensnek tekintenek, s nincs szükségük sem igazolásra, sem bizonyításra, sem hitvédelemre”. Minden író rabja evidencia közösségének, amelyet viszont „a nyelvi eszközök közössége határoz meg”, mert,,az írónak csupán szókincse és szintakszisa van meg”, minden mást közösségéből merít. (Gondoljunk csak a nyelvszociológusok megállapításaira, a rétegekhez kötődő nyelvhasználatról). Ráadásul — Escarpit szerint — „az irodalmi műfajokat és formákat is a csoport kényszeríti az íróra”, ezáltal „a stílus végső soron a formákba, témákba, képekbe átültetett evidenciák közössége” lenne.

A „népi” forgalmazásban levő könyvek olvasóinak evidenciái mások, mint a „művelteké”. Például nem evidens számukra, hogy műértők legyenek. Ehhez hiányzanak szellemi és anyagi eszközeik egyáránt. De ha ezeket megszerzik, akkor „esztétikai ítéletet is nyilváníthatnak” és „bekapcsolódhatnak az irodalmi mozgásba”, így egycsa- pásra „műveltekké” avatódnak, törzsolvasóiknak műfajai, olvasmányai „az irodalmi műfaj rangjára jutnak”.

Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy esztétikai értékítélet képviselői nem értik, hogyan lett a humoristákból író, a kabarészerzőkből író, az operett-librettó, a szce- nárium iparosaiból, a sanzonverselőkből író-költő, zsurnalisztákból író, krimi és sci-fi szerzőkből író, stb. —, de a szociológusok, mint Escarpit is, magyarázatot találtak rá. Escarpit szerint például „nem elképzelhetetlen, hogy a képregény is irodalmi műfaj

79