Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 10. szám - MŰHELY - Berkovits György: Művészet, tömegkommunikáció, giccs (Három művészet-szociológiái könyvről)

közönség „a társadalmi létezés elég gazdag élményét fejezi ki a szerzőn keresztül”. Ez lenne a kulcsa, Escarpit szerint az irodalmi jelenségnek manapság.

A feltételezett közönség ott található „minden sorozat mögött”. A kiadáspolitika erre a feltételezésre épít — amely meghatározza a forgalmazást. A forgalmazást pedig a piac a társadalmi rétegekhez igazítja. Escarpit gondolatmenete a forgalmazás tekintetében rendkívül újszerű, találékony:

Kétfajta forgalmazást különböztet meg: a „népit” és a „műveltet”. (A szocialista országokra nem tartja érvényesnek.) A kettő elkülönül egymástól, mások a szerzők, mások a műfajok, mások a terjesztés csatornái. A „népi forgalmazás” otthonaiban — „könyvkimérésekben”, trafikokban, pavilonokban, áruházakban, bódékban —azok a könyvek ritkán találhatók meg, amelyek a „művelt forgalmazás” könyvkereskedéseiben. „Az igényes regényeket árusító könyvkereskedések nem munkáskörnyezetben vannak” például, s azt is tudjuk, hogy a könyvesboltok kirakata elárulja, hol van az üzlet, „egyetem, katedrális, gimnázium, gyár vagy színház” közelében, sőt a könyveskirakat alapján „a környező lakosság foglalkozási struktúrájának körvonalai is megrajzolhatók”. A kiadók, a terjesztők, a kereskedők tehát meg sem kísérlik, hogy a munkásokat a „művelt” forgalmazás köteteihez hozzájuttassák, sőt egyenesen elzárják őket ezektől. Mert a könyvkimérések nem elsősorban azért vannak, hogy oda könyvért térjenek be, hogy válogassanak a könyvek között, hogy kérjenek, hogy igényük legyen, hanem azért, hogy megvegyék éppen azt a kötetet, amit történetesen látnak, amit eléjük tesznek. A „népi” forgalmazásban választék nincs, az olvasó itt „nem utasítja vissza, amit a kiadó kínál”, mert a kínálatot „az olvasóhoz való törvényszerű alkalma- kodás” jellemzi. Mégpedig „ha valamilyen műtípusnak sikere van a közönség körében, a prototípust fáradhatatlanul ismételgetik, éppen csak a cselekményen változtatnak egy keveset”.

A forgalmazás tehát „zárt körben” történik. Az „alsóbb néposztályokat” kizárják a „művelt” forgalmazásból.

így könnyen kisajátíthatja a „művelt” csoport — amely „a középiskolát végzetteké volt nemrég Franciaországban”, „gyakran egyetlen társadalmi kaszt” — az irodalmi ítélkezést. A „művelt csoport, tagjai számára — olyan erkölcsi szankciók mellett, mint faragatlannak. . . minősülni — műértő viselkedést követel”. A csoport tagjait, közösségük nyomása „arra kényszeríti”, hogy „ízlésüket motivált ítéletek formájában tálalják”.

Aki azonban a „népi” forgalmazásból részesedik, annak nincs ítélete, ízlését nem okolja meg, egyszerűen „olvas vagy nem olvas”. A műértőnek viszont feladata van — hogy „bármikor rekonstruálni tudja a hivatkozási rendszert, amely visszaadja a műnek esztétikai fényét”. A fogyasztónak nem feladata van, hanem „él”. Az ítéletalkotás, az ízlésdiktálás lehetőségét tehát a „művelt” csoportnak adományozzák.

Ráadásul — az olvasás lélektanáról szólva Escarpit megemlíti, hogy — „a művelt forgalomba kerülő olvasmányok többsége gazdagodás motivációt feltételez”, amíg „a népi forgalmazásban. . . megfutamodás motivációt”. S ha elfogadjuk, hogy az olvasás motivációja „szinte mindig a kielégületlenség, egyensúlyhiány”, akkor előttünk áll az a szociológiai modell — az a társadalmi struktúra —, amelyben még a kielégületlenség irodalmi formában való ellensúlyozásának eszközeihez sem egyformán, hanem egyenlőtlenül jutnak a különböző rétegekhez tartozó emberek — ez a kulturális kisemmizés egyik módszere.

Ez a módszer — hadd tegyem hozzá — tipikusan tömegkommunikációs. Mert passzivitásra épít, kizárja a választást, sztereotipizál, nem tart igényt párbeszédre.

A művelt forgalmazás elválasztódik a tömegkommunikációtól, szerintem. Persze megtörténhet, hogy a „népi” forgalmazásba — tömegkommunikációba — kerül egy

78