Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰHELY - Berkovits György: Művészet, tömegkommunikáció, giccs (Három művészet-szociológiái könyvről)
tömegek „művészete”. A tömegkommunikációs szervezetek és kiszolgálóik a tömegek képviseletében tetszelegnek, ők nem ismernek el más mércéket. S ezzel akarva-akarat- lanul a művészet, az irodalom „mércéit” likvidálják. Nálunk például a filmszakmában az a mérce: mennyien vannak a moziban, ha sokan néznek meg egy filmet, az jó film. Tipikus tömegkommunikációs attitűd, amelynek képviselői úgy üthetik ki a filmszakma ringjéből az esztétikai értékű filmek alkotóit, hogy közben (ráadásul) az előbb felsorolt tömegkulturális jegyekkel jellemezhető filmjeik is megdicsőülnek. Leo Löwenthal öt különböző korszakában született — 1944-ben, 1948-ban, 1950-ben, 1957-ben és 1960-ban megjelent — tanulmányát gyűjti egybe a Gondolat kiadó kötete. Amelynek címe (Irodalom és társadalom) biztató, sokat sejtető, aztán kiderül, többel kecsegtet, mint amit nyújt. Egyetlen tanulmányát elemeztem az előbb, a többi csalódást okozott számomra, mert keveset adott felfedezésből, friss összefüggésekből, gondolati eredetiségből. Igaz, elkéstünk a tanulmányok közreadásával, 15—30 évet, ennyi idő alatt a szociológiai kutatások rengeteg újdonsággal szolgáltak. De még nem késtünk el azzal, hogy egyértelműbben kinyilvánítsuk: nálunk sem problémamentes a kultúra befogadása. Arról is értekezik Löwenthal, hogy mi (ki) az író. De erre újszerűbb és sokrétűbb választ ad Escarpit. 2 Escarpit az irodalmat is a fogyasztás tárgyának tételezi az elmúlt század kezdetétől. Azért ettől a korszaktól, mert az első nagyobb teljesítményű nyomdagépeket akkor találták fel, tehát a könyvet tömegméretekben állíthatták elő — az újságokkal együtt — a könyv is a tömegkommunikáció eszközévé vált. A nyomdaipar állandó technológiai fejlődésével járó nagy és folyton emelkedő példányszámok következtében az „író elvesztette kapcsolatát olvasói többségével”. Nem ismerik egymást többé, az író nem tudja, kinek ír, az olvasó nem tudja, ki ír neki, ezért „a kibocsátó és a befogadó egyén kölcsönös ismeretének hiánya az üzenet felhasználását rendkívül megnehezíti”. Az olvasó tehát nem is választhat közvetlenül írót, könyvet, az író sem olvasókat, kapcsolatukat a piac szabályozza, ott dől el, ki kire talál rá, miből lesz nagy példányszám, és miből nem. Az olvasók tehát az irodalmi termésnek is ugyanúgy fogyasztói, mint minden árucikknek, passzív befogadók csupán, nem is lehetnek aktívak, mert nem folytatnak párbeszédet az íróval. Pedig „többet ér bármely közepes irodalom — gondolom esztétikai értelemben „közepes” —, amely saját népével folytat párbeszédet, mint egy ’jó’ irodalom, amely nem érti azokat, akikhez szól és akiket ki kellene fejeznie”. Logikus tehát, hogy a passzív befogadókra építő művek a sikeresek, mert megtalálják az utat az olvasóhoz. Azok az alkotások pedig, amelyek csupán aktív közegben érvényesülnének — s mert ilyen nincs —, sikertelenek. Azt hiszem, nem túlzás, hogy a passzív olvasóközönség a tömegkommunikáció irodalmának rabságában sínylődik. Az aktív olvasókra alapozódó irodalom pedig visszaszorul, belterjessé válik, halódik. De azért Escarpit gondolatmenete még leegyszerűsítve sem ennyire egyszerű. Tudniillik feltételez egy „feltételezett közönséget”, amely „cserekapcsolatban” van az íróval, akkor is, ha nem ismerik egymást. Az irodalmi közvélemény lenne az, amely még az íróval párbeszédre képes. Tehát ma: „az irodalmi jelenség kulcsa valamely irodalmi közvélemény létében vagy nemlétében rejlik, vagyis abban, hogy a közönségben mennyiben tudatosul saját ízlése, válogatása, szükséglete, érdeklődése”. Ha mindez tudatosul, akkor lehet kommunikáció író és közönség között, akkor a 77
