Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰHELY - Berkovits György: Művészet, tömegkommunikáció, giccs (Három művészet-szociológiái könyvről)
2. A transzcendenciát értelmetlennek bélyegzi. (Mert amíg a művészet révén „mélyebb belátáshoz jutunk” és az „emberek általa valóságosan megszabadulnak a dolgokhoz fűződő mitikus viszonytól”, addig, bár „a tömegkultúrában is felszabadítják magukat a mitikus hatalmak befolyása alól, csakhogy ugyanakkor mindenről lemondanak”, legfőképpen „tagadnak mindent, ami az adott valóságot transzcendálja”). 3. „A szépség birooalmából átköltöznek a szórakozás területére.” (S mivel a szép élmény „a természet ember feletti uralmától való felszabadulást jelenti”, erről szó sem lehet, sőt „lemondanak. . . a szépség tiszteletéről”). 4. A tömegkultúra mechanikus, mint a munkafolyamatok „a modern civilizációban”. (Tehát nem is lehet más célja, mint a szórakoztatás.) 5. „Elvesztette kapcsolatát az értékekkel.” (Mert milyen „értékeket” sugall? Hogy egyformán átlagosak vagyunk, nivellál; hogy minden úgy jó, ahogy éppen van, konzervatív; mindenki és minden előregyártható, sztereotipizál; csak az az igaz, amit „mi” állítunk, hazudik.) 6. Hatása „elsősorban pszichológiai tény”. (Tehát az érzékeket célozza meg, ezért „többé nem tarthat igényt a belátás és az igazság közvetítésére”.) 7. S a legfontosabb: a tömegkultúra „kritikátlan azzal szemben, amit ábrázol”. Lehetne kritikus is? Persze, hogy nem, magától értetődően azért nem, mert a tömegkultúra (mint a tömegkommunikáció kifejeződése) elkötelezettje a tömegmanipulációnak, amelyet a hatalom szervezetei irányítanak, s ezeket bírálni fölöttébb pikáns lenne részéről — megszüntetné önmagát. Legfeljebb időnként önkritikus, bírálatot mond saját magáról, azért, hogy hatékonyabb legyen. Viszont az irodalomnak, művészetnek éppen „morális értékkövetelménye”, hogy „az egyénről, társadalomról” elmondja „a legmélyebb igazságokat” — legalábbis az esztétika követelményei szerint. Esztétikai nézőpontból tehát a tömegkultúra értékelhetetlen. Legfontosabb szempontja a szórakoztatás. De hogy mi a szórakozás, Löwenthalnak sem sikerül meghatároznia. Csupán tapogatózik: a szórakozás „alkalmazkodik a társadalom követelményeihez és egyúttal tagadja az egyéni kiteljesedés jogát”, s aki csupán szórakozik „többé már semmilyen illúziónak nem adhatja át magát”, mindez együtt jár „a személyiség hanyatlásával”, s mintegy összefoglalásul: „az elviselhetetlen valóság előli menekülést szolgálja”. Mindez már nem újdonság számunkra sem — 1948-ban, amikor Löwenthal tanulmánya először megjelent, még az lehetett volna. Kérdéseit ugyanis mi sem kerülhetjük ki, akkor sem, ha nálunk nem egyeduralkodó a piaci szempont. Átmeneti — különböző rétegek létét tükröző — egyenlőtlen társadalmi struktúránkban is fölmerül (egyre gyakrabban) Löwenthal kérdése: „elismerhe- tők-e valamilyen más mércék a művészi termelés megtervezésében, mint a közönség szükségletei, kívánságai”? Elméletben természetesen elismerik a „más mércéket”, gyakorlatban azonban kevésbé. Akad néhány szomorú példám a piac egyeduralmára: művész-értelmiségi ismerősömet meghívták az Egyesült Államokba, több egyetemen tartott előadást, beszélgetett a hallgatókkal, a költészetről is szó esett, de nem a versek értékeire, értéktelenségére derült fény, hanem az amerikai egyetemi hallgatóság többségének „értékeire” — kikérték maguknak, hogy versolvasók lennének, hiszen ők „normális”, egészséges emberek, s nem homoszexuálisok...; vagy: alig akartam hinni a fülemnek, amikor az egyik Los Angeles-i ismert színház rendezőjétől, nálunk járván, Edward Albee felől érdeklődtek, mire a rendező kijelentette, ezt a nevet még nem is hallotta... Ami a tömegkommunikáció szűrőjén fönnakad — az a piacon értéktelen — tehát nincs vagy nem kell, mert nem a „tömegekhez” szól. Ami a szűrőn átmegy, az lenne a 76
