Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰHELY - Berkovits György: Művészet, tömegkommunikáció, giccs (Három művészet-szociológiái könyvről)
BERKOVITS GYÖRGY MŰVÉSZET, TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ, GICCS Három művészetszociológiái könyvről Az Irodalom és társadalom (Leo Löwenthaltól), az Irodalomszociológia és A könyv forradalma (Robert Escarpittól), A giccs, a boldogság művészete (Abraham A. Moles- tól) lényegében ugyanarról szól, a fogyasztható és a nem fogyasztható kulturális produktumokról. Ami fogyasztható, az nem a művészet, nem az irodalom, hanem a tömegkommunikáció szülötte. I Amit Löwenthal az Irodalom és társadalom bevezetőjében elmond, az nyilvánvaló, s a köztudatból sem hiányzik: ,,az irodalom két hatalmas kultúrkomplexumot foglal magába ... a művészetet... és a piacra termelt árut”, amely a tömegkultúrával lenne egyenlő. Löwenthal —- mivel történelemben is gondolkozik — felteszi, hogy a tömeg- kultúra „valószínűleg egyidős magával az emberi kultúrával” — ez a nézet viszont egyáltalán nem közkeletű. Általában a kapitalista társadalomtól eredeztetjük a tömeg- kultúrát, általában a kultúra kettéhasadását. Löwenthal fejtegetéseiben azonban benne rejlik, hogy a kapitalizmus előtti tömegkultúrát, amely nem árujellegé', megkülönböztesse — ő nem mondja ki, de én megpróbálom — a polgáritól, amely fogyasztásra termelt áru. Remélem nem túlzók, ha hozzáteszem, hogy a tömegkommunikációval azonosítom a polgári tömegkultúrát. A kultúra piacát a tömegkommunikációs eszközök befolyásolják és uralják, azt a hitet keltve, hogy másra — mint tömegkommunikációra — nincs is szükség. Miért kelthetik ezt a hitet? Hogy erre válaszolhassunk, el kell döntenünk a következő kérdést: a művészeti vagy a tömegkommunikációs formatartalmak (formák, amelyek tartalomnak adják el magukat) hordozói-e „azoknak az alapvető szimbólumoknak és értékeknek, amelyek a társadalmi csoportokat összetartják, legyen akár népekrő1 és korokról, akár különös társadalmi csoportokról és pillanatokról szó”? Bár tévednék, mert az a véleményem, hogy ma már a tömegkommunikáció a hordozója az előbb említett szimbólumoknak és értékeknek — legalábbis Európában, Amerikában, Ausztráliában, Japánban. S ha megvizsgáljuk, hogy a tömegkommunikációra — például nálunk is a bestsellerekre, a krimikre, a „közönségfilmekre”, a tévé saját produkcióira, a slágerekre, a napilapok és képes hetilapok „irodalmiságára”, a népszerű rádióműsorokra, a tucathanglemezekre és kazettákra, éttermek, eszpresz- szók, bárok, varieték, hakni-brigádok műsoraira —, tehát a piacra, a szórakoztatásra készült „kulturális” termékekre mi jel'emző, akkor a tények szomorú következtetésekre juttathatnak bennünket, szimbólumainkat és értékeinket illetően. Nemcsak abban a társadalomban, ahol Löwenthal megírta könyvét. Mi is ezen a bolygón élünk. A mi tömegkommunikációs formatartalmaink jegyei — elveink ellenére a gyakorlatban — nem különböznek azoktól a jegyektől, amelyeket Löwenthal a tömegkultúra jellemzésére használ: 1. Eszközei nem eredetiek. („Adott tények puszta megismétlődése..., amely ráadásul kölcsönkért ábrázolóeszközöket vesz igénybe”). 75
