Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 10. szám - MŰHELY - Vajthó László: Jegyzet Kassák Lajosról
VAJTHÓ LÁSZLÓ JEGYZET KASSÁK LAJOSRÓL Alig egyszer-kétszer beszéltem vele, akkor is futólag, akaratom ellenére. Olyan kevésszavú volt, hogy lehetetlen lett volna hosszabb eszmecserére gondolnom. Mégis felejthetetlen élményem maradt az a néhány pillanat is, kivált nagy idők távolából. Először 1918—19 táján láttam, a Centrál kávéházban. Kevesedmagával üldögélt egy tükör alatt. Ilyen szertelen rajongásnak azelőtt csak Kiss József fogadószobájában voltam szem- és fültanúja. De míg Kiss József hol szédületes magasságokból szólt alá rajongó látogatóihoz, hol könnybelábadt szemmel hallgatta a tanítványi magasztalás végleteit, Kassák Lajos mosoly nélkül, kissé örök egyenes magatartásban mindig egyforma hangon beszélt híveihez. Akkoriban még mint furcsaságot emlegették az iskolában, sokáig. Féltették tőle az ifjúságot. Ez a féltés azonban gyökértelennek bizonyult, felülről jövő bizalmatlanságnak, az ,,új” iránti ellenszenv futó tünetének, akárcsak Adyval szemben. Ellenkező hatást ért el, mint minden túlzott tilalom. Ilyesmiről Vas István is megemlékezik önéletrajzában. Valami támadhatatlan, lebírhatatlan öntudat, magabiztosság sugárzott minden mozdulatából. Mennyire higgadt, önuralmas lehetett hevesebb vitáiban is, egy sajnálatos kudarcomból sejtem. Megesett, hogy egyik-másik antológiámnak némelykor, nyomdai akadályok miatt, nem jutott elég idő a hibátlan korrektúrára. Mai Magyar Múzsa c. a nagyközönségnek szánt gyűjteményemben így szivárgott be Kassák Lajos remek, mai eszem szerint központi versébe, a Mesteremberek-be valami húszon felüli sajtóhiba. Teljesen a magam mulasztásából, mert siettemben nem eredeti forrásból közöltem. Lám, mire vezethet a túlságos bizalom! Kisebb szerkesztői gondtalanságért nem egy dörgedelmet kaptam már: Kassák Lajos egyetlen zokszóval sem illetett. Pedig olykor egész közel voltunk egymáshoz, irodalmi összejöveteleken, szerzői estéken. Bámultam flegmáját, de meg is szégyenültem. A hallgatás néha élesebben sújt, mint száz tőr. Nemrég tudtam meg második feleségétől, Klárától, hogy a csúnyán elferdített szöveget — tájékozatlanok — az én hamisítványomból adták elő. Kassák Lajos bátran rám támadhatott volna, felelősségre vonhatott volna nyilvánosság előtt, lett volna rá alkalom, de nem tette. Éreznem kellett felsülésemben, hogy halom sajtóhiba sem ártott az ő töretlen nimbuszának; tekintély maradt azután is, a nyomdai botrány ellenére. Bámultam munkakedvét, életbírását, mely a nyomorban sem hagyta el soha, őt, aki ideig-óráig tartó gondtalanságában is inkább csak amolyan jómódú-szegénynek érezhette magát. Adyt, zsenije ellenére, nem szerette, mégis a korral szemben való magatartásukban sok rokon vonás van. Az ő szájába is illik Ady csatakiáltása: Kalapom, szűröm, szívem förgetegben, Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben, S visszapattog róluk jég, vád, szidalom. (Új, hun legenda) De hadd mondjam el egy élményes találkozásunkat. Azért merem közölni, mert özvegye bólintott rá, sőt szerencsés jellemzésnek találta. 73