Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 10. szám - Miller József: Kefélőgép (Novella)

— Meg holnaptól, hónaputántól, akkortól számít, amikor elkezdem a munkát.

— Ez igaz. Nincs senkim éjszakára! Mi lesz velem?

— Nekem viszont van. Ezért tudok csak holnap jönni.

— Nem tudná valahogy ...

— Holnap.

— Jól van. Jöjjön holnap. De igyekezzen tíz előtt itt lenni. Megvárjuk.

Tizenegy óra és még mindig mennyi ember. Több mint fél órája tologatom ezt a szart és még alig van kész egy pár kocka. Úgy magyarázott az a vén hülye is, mintha egy kompjutert kellene beprogramoznom. — Nem mindegy ám, hogyan kezeli ezt a gépet. — Mindenki minket bámult. Körbeálltak, jól megnézegettek. Egy-két technikailag képzettebb ember helyeselt, mások bámulva néztek. De a legtöbbjük röhögött. Égtem, mint a Reichstag. Még azt mondják, fölemelő a munka. Már akinek. Engem lesújt. Elkeserít, szégyenkezést vált ki belőlem. Nagyon hirdették. Jó fizetés, bérlet, egyenruha. Kinek kell? Kétmilliós város. Kizárt dolog, hogy előbb-utóbb ne találkozzak ismerőssel. Azt hiszem jó téma lennék. Lehet, hogy kezet fogna velem. Csökken végre a forgalom. De ez a szemét gép így is rámtereli a figyelmet a zúgásával. Nem nézek föl. Akármi történik, nem nézek föl. Csak nem bámulnak bele a pofámba? A földet nézem, meg a mezőt, meg a kurva anyámat. Kellett nekem idejönni. Ha fölismerne egy volt nőm, vagy egy osztálytársam ... Annál már az éhendöglés is kellemesebb. Persze a romtalanításkor ... Akkor mindenki pufajkába járt. Akkor az volt a divat. És hogy megütközött az öreg, mikor mondtam neki, hogy eladtam a munkásruhát.

— Miben fog dolgozni?

— Ebben.

— Nem sajnálja?

— Mit sajnáljak egy farmeron?

— Azért adják a munkásruhát. Az arra való.

— Nekem másra való és semmi köze hozzá.

— Nem azért mondom, csak furcsa.

Furcsa hát. De az nem furcsa, hogy vigyorgó pofával a tányérsapkáját emelgesse és kézcsókolomokat köszöngessen, és rámkacsintva csettintgessen? — Mit szólsz? Láthatsz még jobbakat is. — Nem akarok látni se jobbat, se rosszabbat, senkit. Ott egy forintos. Dehogy veszem föl. Rögtön engem néznének: mit talált. Biztos egy pénztárcát. Á, dehogy. Aranymedált. Én is láttam, csak a derekam. Tudja voltam a télen Hévízen, de nem sokat használt. Talán még rosszabb azóta. Ez a borzalmas mennyiségű csikk. Fél, egészen elszívott, Philipmorris, egy rúzsos Munkás, hatalmas turha, gép nem undorodik, szétmázolja. Úgy látszik, van egy kollégám is. Fölkapott egy szép kövér csikket. Ha meg tudunk egyezni, átadok neki egy területet. Ezt az ökröt rögtön föllököm. Persze olvas. Az Esti Hírlap hátulját. Kit öltek meg? Senkit? Unalmas. El kell dobni.

— Nem jól fogod azt a géppisztolyt kisfiam.

— Hogy fogjam?

— Tedd ide a csípődre és úgy lődd le a bácsikat és néniket.

— így?

— Úgy-úgy kisfiam.

Mit vihog ez a két kis ringyó. Engem néznek. Vékony a lábuk. Nem szúrja a seggüket? Ahogy haladok, úgy fordul a cipőjük felém. Nem is rossz. Legalább gyorsabban tologatom azt a „gépet a mezőn”. Milyen szépen beszélt az öreg a gépről. Nem kefe, nem porszívó. Gép! Milyen ismerős a hangja ennek a nőnek. Felém áll, nem nézhetem meg.

11