Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - SZEMLE - Ablonczy László: Az álmatlanság álmai (Sütő András új drámáiról)
névtelen ellenállóval. Én még nem olvastam sehol, hogy a franciák az egész népet elmarasztalták volna azért, mert fölös bőséggel akadt köztük is kollaboráns. Nem olvastam, hogy a nácikkal azonosították volna magukat más népek és nem azokkal, akik szembefordultak a nácizmussal. Bor Ambrus csak az ellen tiltakozik, hogy neki, nekem, neked megszabja azt valaki, hogy kinek vagyunk a leszármazottai. Úgy is mint magyar nép. Az ellen hadakozik, hogy a magyar népet nem Nagy Lajos, Szerb Antal, Bartók Béla, Kodály Zoltán névvel igyekszenek némelyek fémje- leztetni, hanem aberrált vagy tompaagyú demagógokkal. A nyilas csürhe nem azonosítható a munkássággal, a náci újságírók a magyar szellemi élet javával. És Bor Ambrus azért elkeseredett, mert ezek az evidenciák, a fölszabadulás után harminc esztendővel is még bizonyításra szorulnak. Két dolgot nem szabad figyelmen kívül hagynunk, ha a magyar önérzetről vitatkozunk. Az egyik gyakorlati jelentőségű. Bor Ambrus a most élő, most dolgozó és frázis ide, frázis oda, de mégis a szocializmust építő magyar népnek az önérzetét védelmezi. Az egészséges emberi ösztön természetszerűleg igyekszik kidobni magából a rosszat, a múlt rossz emlékét. A nép is olyan múltat és hagyományt akar magának, amely értelemszerűen vezette el őt jelenéhez. A magyar népnek tehát nem azt kell a hasába sulykolni, hogy ő volt Hitler utolsó csatlósa, ami nem is igaz, hanem azt, hogy ő volt Közép-Európa első tanácsköztársasága, ami igaz. A jelen érdeke a nemzeti önbecsülés megőrzése, mert ez energia és erkölcsi többlet a mai feladatok megoldásához. Ez az egyik dolog. A másik inkább elméleti jelentőségű. Nem szabad megfeledkeznünk valamiről, miközben a túlzott deheroizálás veszélyeire figyelmeztetünk, miközben a morbid, nép-önérzetrombolás ellen tiltakozunk. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hazafiasságot, a magyar történelmi múltat lejáratta, gyanússá tette a két világháború közti pántlikás magyarkodás, demagóg osztálypolitika. Árpád apánk párduckacagányát a Horthy-féle uralkodó osztály díszmagyarja tette nevetségessé. Csakhogy a honfoglaló magyaroknak semmi közük a harmincas-negyvenes évek honvesztő magyarjaihoz. Azokat kell deheroizálni, akik kisajátították a magyar történelmet saját önző osztálypolitikájuk céljaira, s nem a kisajátított magyar történelmet. Vegyük tudomásul, hogy 1945- tel, 1949-cel végleg lezárult egy történelmi korszak Magyarországon, e korszak uralkodó osztálya árnyakká desztillálódott, részben a népbíróság, vagy az annál is könyörtelenebb természet tevékenysége folytán. A történelemhamisítókra tehát fölösleges unosuntig visszasandítani, félve vagy nem félve. Harminc esztendő sikerei adhatnak erőt a múlt helyes megítéléséhez is. Az ősök nem választhatják meg utódaikat. Árpád fejedelemék nem tiltakozhatnak az őket kisajátító nyilasok és kapcsolt részeik ellen. Pedig minden bizonnyal megtagadnák eme „leszármazottaikat”. Abban is biztos vagyok viszont, hogy a Grassyk, a László—Laucsekek, a Feketehalmy—Czeydne- rek nem vállalnák a mai magyar népet. Akkor minek akarják egyesek, hogy mi vállaljuk őket? Mert Bor Ambrus okfejtéseinek végiggondolása némi szatirikus felhanggal, idáig vezethető el. Érdemes elgondolkodni Bor Ambrus cikkein, érdemes elgondolkodni azon is, hogy kinek, mi használ. És azon is: kérdés lehet-e még az, hogy a magyar önérzetet össze lehet-e egyeztetni internacionalizmussal, kommunizmussal nóta bene, ha nem feledjük el mondjuk egy publicista, a stószi remete, Fábry Zoltán példáját? (Magvető, 1975.) SZALAY KÁROLY AZ ÁLMATLANSÁG ÁLMAI SÜTŐ ANDRÁS ÚJ DRÁMÁIRÓL Biztató hangzik, bensőből jön a hang, most sem másképp, mint ama nyári napon a cöveklábú asztalnál: hallgass a gondra, s az álmod is köny- nyebb lesz! — így szólt az édesanya. S a figyelem, amely azsebkendőnyi udvarról tágult elébb a falu, majd tovább az idő, a történelem és a tér dimenzióiba, enyhítette a személyes és közösségi emlékezet abroncs-szorítását. Kimondhatóság okán. Mert Sütő András álmatlanságában is álmait írja: nemcsak az Anyám könnyű álmot ígérben, hanem az azóta való egyre sürgetőbb munkalázzal esszéiben, drámáiban is. Nyugtalanul és álmatlansággal éli mindennapjait: modern emberként és a közösség tűzfelelőseként. íróként pedig álmait írja; Szervét-tel mondja: ,,A szabadság tökéletes állapotában. Egyedül, tehát félelem nélkül.” S éppen ezért lehet ő maga Kálvin és Szervét Mihály egyszerre: amint a Csillag a máglyámban a két barát egymást biztatja a párizsi albérleti szobában: „Kálvin: Mondtam már: kezeltesd magad az álmaid ellen. Szervét: Neked is ajánlom: kezeltesd magad doktor Szervét Mihállyal az álmatlanság ellen.” Ám a kamaszos disputa egyre súlyosul, s az egy hiten levők két végletes helyzetben válnak ellenfelekké: a jövő csillagzatát szent hévvel figyeli az egyik, s a mindennapok rendjén munkálkodik a másik. A vég mégse sokban különbözik: Szervét máglyahalála semmivel sem tragikusabb, mint Kálviné, aki a kényszerűség keresztrefeszí- tettjeként, immár magányosan, magából is ki- forgatottan egyedül marad. Álom az álmatlanságban, amiként az Egy lócsiszár virágvasárnapja is az: Kolhaas Mihály tragédiájának tragikus históriája. 87
