Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Ruffy Péter: Arcunk az évezredek tükrén (Rokonaink irodalma)
Említsem meg Bede Anna nagyszerű fordításait a Sámándobok, szóljatok című hatalmas népköltési gyűjteményben, vagy a Medveéneket, a keleti finnugor kisnépek irodalmának azt a páratlan foglalatát, amelyet Domokos Péter szerkesztett, az új Kalevalát, amelyet Barna Ferdinand és Vikár Béla után a tragikus sorsúvá vált, az önhalált választó és a harminckét éves korában eltávozott kitűnő erdélyi Nagy Kálmán magyartanár ültetett át magyarra, a Kanteletár-t, Elias Lönnrot másik gyűjtését, amely végre magyarul is megjelent, már a második kiadásban, Rácz István fordításában, vagy Gulya János munkáját, A vízimadarak népe című tanulmánygyűjteményt, amely a finnugor múltat tárja elénk nemzetközi hírű tudósok fáradozásai során? Ha őseposzunk elveszett is, kezdjük ismerni, kezdjük megismerni egymást és rokonaink költészetén át saját magunkat, régvolt sorsunkat, az évezredekkel ezelőttit. Bár a finnugor eredetű népek együttes lélekszáma nem több huszonnégy-huszonöt milliónál (amiből 15 millió a magyar ajkú, 4 és fél millió a finn, 1 milliónál valamivel több az észt), az ősiségnek ilyen népköltési emlékeivel nem büszkélkedhetnek a finnugorságnál számban sokkal nagyobb népek, nemzetek sem. Hogy mást ne mondjunk, sem a franciák, sem a németek, még az angolok sem. 2. Ennek a népköltési ősiségnek, a lélek ősgránitjának a kibányászását, a föltárását számos körülmény és kedvező állapot tette lehetővé. Elsősorban a mi tájainkon bekövetkezett történelmi és társadalmi változások, amelyek megnyitották költőink, kutatóink előtt a Szovjetunióban élő kis rokonnépek kincstárát, földjét, levéltári emlékeit, másodsorban az a szoros érintkezés, amely soha magyarok és finnek közt nem volt ilyen eleven, mint napjainkban, harmadsorban e kis népek, nemzetek hivatalos állampolitikája, amely nem csupán lehetővé teszi, de ösztönzi egymás mély, közeli, hű megismerését, egymás irodalmának föltárását és közkinccsé tételét. Ilyen körülmények közt vált lehetővé, hogy a vogul Juván Szesztalov, a költő otthoniasan mozoghasson Magyarországon, a finn Toivo Lyy, Madách Tragédiájának a finn fordítója finn nyelven a középkortól napjainkig (Unkarin lyyra, 1970) tolmácsolhassa nép- és műköltészetünket, Kálmán Béla professzorunk vogul dalokat gyűjthessen a Szovjetunióban, Vaszilij Litkin megismertessen bennünket az első zűrjén (komi) nyelvemlékekkel (21 szavas bejegyzés egy XV. századi kéziratos könyvben, zűrjén nyelvű feljegyzés egy 1510-ből való másik kéziratos egyházi munkában), s a finnugor kongresszusok gyakorlata kitárjon minden kaput és a finnugor nyelvek tanulmányozásán túl a közös néprajzi, zenei, antropológiai, régészeti kutatások távlatát egyengesse. Lehetővé teszi ezt a kutatást az a szocialista kor, amely — például a Szovjetunióban — nemzetekké szervezte, autonom területbe tömörítette, írásbeliséggel, több töredék esetében ábécé-vei ajándékozta meg a már-már elveszettnek tartott apró finnugor eredetű népecskéket, és szükségessé teszi ezt a vizsgálódást egy igen érdekes világjelenség, amelynek példái például a sokféle származású amerikaiakban is föl lel hetők. Olyan amerikaiak (lengyelek, magyarok, ukránok, írek),akik már csak angolul beszélnek,ismerkedni kezdenek őseik egykori anyanyelvével és szenvedélyesen kutatják múltjukat és eredetüket. Nem a nemzeti romantika, vagy a mítoszok iránt fölébredt vonzalom, az ősködök homálya vonzza az embert, mikor megismerni akarja népének régvolt, ősi korát, hanem a természetes tárgyilagosság kívánja azt, hogy lássuk csak, ki vagyok én, honnan jöttem, miféle ősi örökséget hordozok, s azok a népek, amelyek köréből származom, miféle külön színnel, káprázattal, milyen népzenével, népdalokkal, milyen anyanyelvekkel, milyen sajátos vonásokkal, a léleknek miféle ősgránitjával gazdagítják és színezik azt az egyetemes emberiséget, amely a kis hazán túl örök otthonunk. 73
