Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Ruffy Péter: Arcunk az évezredek tükrén (Rokonaink irodalma)
3. Azóta, hogy Sajnovics János, egy csillagászati expedíció tagjaként megtett útja során, a norvégiai Vardö szigetén, a tizennyolcadik század második felében egy lapp halásszal (a szavak, „mintha magyar ember szájában formálódtak volna”) elimádkoztatta a lapp Miatyánkot és az 1770-ben, Koppenhágában megjelent latin nyelvű Demonstratio- jával megvetette a finnugor összehasonlító nyelvtudomány alapját, a világ, sokban egymással összecsendülő, sok mindenben egymástól lényegesen eltérő finnugor irodalmakkal ismerkedik. Ezeknek az irodalmaknak olyan csúcsai vannak, mint Ady vagy Illyés költészete, a Nobel-díjas finn Sillanpää prózája, s még a huszadik században is olyan ősiségei, olyan mélységei, mint a kis szibériai rokonnépek sámánénekei, révületi dalai. Néhány irodalom egy-egy nagy költőfia által a világirodalom égboltozatát érinti, s nem is egy még a huszadik században is évezredekkel ezelőtti hősénekeket szólaltat meg a szájhagyomány, a megőrzés eleven frisseségében. Ez páratlan. Ez annyit jelent, hogy egy finn, egy magyar, egy észt vagy egy zűrjén, egy lapp a huszadik század második felében érintetlenül tanulmányozhatja két-három-négyezer évvel ezelőtti életét, költészetét, „ősgránitját”, pontosabban a régi alapnép vagy alapnyelv idejét és korát. Nekünk például elveszett az őseposzunk, de megmaradtak ennél sokkal ősibb rokon-eposzaink. Népcsoportot, rokon népeket még soha nem sodort szét ilyen irdatlanul nagy távolságokba az idő, mint a finnugorokat. S ezek a táji messzeségek, ezek a történelmi, ezek a társadalmi, éIetfeltételekbeli különbségek mind ott tükröződnek, reszketnek és derengenek ezeknek az irodalmaknak a soraiban. Hogy csak néhány példát említsünk: mi Délen talán az olasz tájat értjük. A Medveének című páratlan gyűjteményben, a finnugor kisnépek költészetének első antológiájában azonban rokonaink tollából olyan műköltészetet élvezhetek, ahol Magyarországról, mint „madárlakta délről” énekelnek, ahol „a boldogságtól könnyeznek a fák”, s „a boldogságtól a rét lángra kap”. Nálunk tudósok kutatják a magyar sámánok egykori korát, a regősénekek ősmúltját, s egyes rokonainknál még a huszadik században is éltek és hatottak sámánok. Mi olykor elsiratjuk pogányságunkat, mert annak veszte együtt járt magyar ősemlékek pusztulásával is, de nem is olyan régen, az ötvenes években még beszéltem Helsinkiben Blomberg filmrendezővel és feleségével, a nagyszerű Mirjami Kuosmanen-nel, akik lappföldi filmjük forgatása közben még találkoztak o.yan észak-finnországi lappokkal, akik pogány démonokban hittek. Ez a nyelvterület a napsütötte Déltől, például a mediterrán éghajlatú Pécstől, ha nem összefüggően is, de a finn Lappföldig terjed, ahol a legmagasabb növény is csak tíz centiméterre nő, vagy a szovjet északi zürjénföldig, ahol a tél a leghosszabb évszak. De nem csupán a táji, éghajlati, történelmi, társadalmi különbség az égbekiáltó. Világi líránk első nagy alakja, Janus Pannonius, ha latinul verselt is, még a XV. században élt. Legközelebbi rokonaink, a szibériai vogulok és az osztjákok nemzeti irodalma, a puszta írásbelisége csak a XIX. században alakult ki. A napsütötte Dél, az a világ, „ahol a boldogságtól könnyeznek a fák”, már a XI. században lehetővé tette egy magyar szórvány nyelvemlék, a Tihanyi Alapítólevél keletkezését, de a kereszténységtől, a latinitástól ment szibériai vogul és osztják élet zártsága lehetővé tette a Tihanyi Alapítólevél keletkezésénél régebbi, ezer-ezerötszáz évvel régebbi anyanyelvi nép- költészetnek mind a mai napig való érintetlen megőrzését. Ezek roppant különbségek, s nincs vonzóbb téma, mint föltárni egyszer e szétszórt nemzetek, népek, töredékek hasonlóságait és irodalmuk eltérését. Varázslók, medvék. 74
