Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 9. szám - KÖZÖS MEDERBEN - Bárth János: "A Tiszából s a Dunából foly egy víz…" (A szomszéd országokban élő magyarság népköltészetének új hírhozói)

műveltségi archaikumok kutatásának, feltárásának és bemutatásának szándéka mindig jellemezte a néprajz művelőinek törekvését. Ezek segítségével igyekeztek megrajzolni egy-egy népcsoport elmúlt évszázadokban valószínűsíthető életformáját és kultúráját. így már a néprajztudomány hőskorában, a Kárpát-medence egységes államisága idején is nagy figyelem mutatkozott a peremterületek magyarságának kutatása iránt. Az új politikai határok közepette ez a kutatás természetesen veszített intenzitásából, de mindig folyt. Az utóbbi években azonban határozottan reneszánszát éli, elsősorban a szomszéd államokban dolgozó helyi magyar kutatógárda révén. Nagyrészt e föllendülés termékei az alább említendő könyvek.

A néprajzi és azon belül a népköltészeti kutatásnak mindig nagy jelentősége volt a nemzeti tudat formálása szempontjából. Néha közvetlenül, legtöbbször azonban áttételesen, de valamiképpen minden korban hozzájárult a nemzeti önismeret elmélyüléséhez, finomításához és reális tartalommal való megtöltéséhez. Különösen így volt és így van ez nemzetiségi viszonyok között. Itt a néprajzi és népköltészeti kutatás a kisebbségi kulturális és mozgalmi élet mindennapos ügye, sokszor és számos fórumon serkentett, elismert fontosságú tevékenysége. Egy-egy kisebb közösség számára maga a gyűjtés, a nagyobb közösség, a nemzetiség egésze számára a publikált anyag jelent tudatformáló erőt. A nemzetiségi viszonyok között végzett néprajzi kutatás egyik fontos jellemzője, hogy a szakemberellátottság szűkösségével és a gyűjtőtevékenység mozgalom jellegével összefüggésben a gyűjtési munka nagy részét olyan lelkes aktivisták végzik, akiket itthon önkéntes vagy társadalmi néprajzi gyűjtőknek nevez a szakzsargon. Másrészt a gyűjtött anyag hamar bekerül a különféle művészeti csoportok, énekkarok, táncegyüttesek repertoárjába. így gyorsan közvetlen közművelődési tényezővé válik. A kutatások eredményeinek esszészerű, irodalmi, vagy tudományos publikálására koronként és helyenként változó lehetőség kínálkozik. Az utóbbi években e lehetőség jónak mondható, különösen Romániában, ahol bizonyos témákat tekintve szinte több magyar nyelvű néprajzi könyv jelent meg az elmúlt öt évben, mint Magyarországon. A könyvek és folyóiratcikkek révén a határainkon kívül folyó magyar néprajzi kutatások sok eredménye lassan beépül a hazai tudományosság és közművelődés áramába is. Részévé válik az egyetemes magyar kultúrának.

*

A jugoszláviai magyarság néprajzi kutatásának történetéről és eredményeiről Kosa László írt alapos tanulmányt a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 11—12. kötetében. Magát az itteni népköltészetet Bori Imre elemezte és mutatta be az Idő, idő, tavaszidő című antológiájában. Ez a mű úttörő vállalkozás volt olyan értelemben, hogy megkísérelte egy viszonylag új politikai határok közé került magyar kisebbség népköltészetének egységes bemutatását, annak ellenére, hogy e magyarság a történeti fejlődés szülte különbségek következtében nagyon sokféle, hiszen egyes csoportjai más-más népek közé ékelve több száz kilométerre élnek egymástól. Csupán fél évszázada tartoznak egy új, viszonylag szűkebb közösségbe, a „jugoszláviai magyar” fogalmába. Bori Imre tanulmánya tulajdonképpen e földrajzi-politikai fogalom visszavetíté- sével rajzolt összefoglaló néprajzi képet. Hasonló kísérletre vállalkozott egy műfaj vonatkozásában Penavin Olga, amikor a magyar Akadémiai Kiadónál megjelentette a jugoszláviai magyar népmesék című vaskos kötetet. Az összefoglaló műveken kívül az elmúlt években szinte valamennyi jugoszláviai magyar népcsoportról (így pl. az ősi szlavóniai magyar falvakról, a szintén régi drávaszögi településekről, a nagyrészt új telepítésű bácskaiakról, a messziről érkezett bánságiakról, a szerémségi magyar szórványokról és azal-dunai székelyekről) egyaránt jelent meg könyv vagy cikk a különböző folyóiratokban és évkönyvekben.

54