Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Szakolczay Lajos: Érték és folytonosság a jugoszláviai magyar irodalomban (Könyvek, irányok, alkotók)
A jugoszláviai baloldal munkásságáról, a nemrég negyvenedik születésnapját ünnepelt Híd mozgalmi szerepéről elég kevés szó esik nálunk a jugoszláviai magyar irodalmat tárgyaló cikkekben, tanulmányokban (Tájékozatlanságunkra jellemző: az újvidéki vérengzés áldozatai közé sorolható Schwalb Miklós még a Magyar Mártír írók antológiájában sem szerepel. A kifogásoltakra szép ellenpélda viszont Czine Mihály A jugoszláviai magyai irodalom a két háború között című tanulmánya a Jelenkor 1973. júniusi számában). A baloldali örökség s az abból eredeztethető elkötelezettség vállalása nemcsak a proletár írók és az életkoruk folytán ehhez a hagyományokhoz közelebb levő irodalmároké, hanem éppen a gyökértelenséggel vádolt Symposion-nemzedék íróié is. Egyik reprezentáns lapunk jugoszláviai magyar irodalomról szóló írása halovány esztétikai értékeket létrehozó (majdhogynem dilettáns) írókat is felsorol, s homokba dugja a fejét akkor, amikor mondjuk Gion Nándor prózájáról vagy Domonkos István verseiről kellene vallani. Nem tudom, hajtottak-e szebben főt a népfelszabadító háború hősei,s az életüket egyetlen célért feláldozó mártírok előtt — akik között a sok ezer névtelen mellett természetesen ott vannak az újvidék) vérengzés áldozatai, a Híd-szerkesztő Mayer Ottmár, Simokovich Rókus és a költő Schwalb Miklós is —, mint Domonkos Virágzó vér című versében (Képes Ifjúság, 1975. máj. 7.) Annak ellenére, hogy most „zsírban fekszenek a fegyverek”, az emlékezet a jelenen átsejlő múltat, a ragaszkodás — hagyományvállalás! — meghitt pillanatait hozza szinte egy nemzedék nevében emberközelbe, ,,a füvön a szoknya szétterül / látjuk a hársfa mily magas / a vért hallgatjuk ott belül / bőrünk és a fűszőnyeg alatt / benne a nap lassan elmerül / csend / most véretek virágzik.” Az egyes értékeket eleve kizáró „tárgyilagosság” többet árt, mint használ, hiszen a sok irányból Összegeződő hagyomány s annak hatóereje csonkul meg „olvasatainkban”. Bori Imre érzi is azt a zavart, mellyel a jugoszláviai magyar irodalmat közelítő írásaink küszködnek, s ezért — no meg azért, mert az irodalomtörténészi objektivitás nem engedheti meg a vajdasági irodalom öncsonkítását — a jugoszláviai magyar irodalomnak megközelítően teljes képét adja kismonográfiájában. A jugoszláviai magyar irodalom előtörténete és a két háború közötti literatúra története ismert már Bori-feldolgozásban. Újdonság viszont a felszabadulás utáni időszak részletes — kisportrékban, irányzatokban, szellemi csoportosulásokban megrajzolt — kifejtése, amely egy nagyobb lélegzetű munka irodalomtörténeti vázlatának is mondható. A felszabadulást követő kezdeti tapogatódzás után — az 1945 őszén újrainduló Híd még a lassan eluralkodó zsdánovi szemlélete mellett is biztos fogódzó — sorra jelennek meg a művek: Lőrinc Péter (Lobi Árpád) agitatív hangját, Laták István kolduslázait, Csépe Imre költői spontaneitását, Gál László hitetlen hitét,jThurzó Lajos Tóth Árpád-os lelkivilágát, Debreczeni József művészi veretű költészetét, Szirmai Károly látomásos kitárulkozását, Herceg János Szentelekyre figyelő múltértelmezését, Majtényi Mihály történelmi ihletét hozza magával. A kötetek megjelenési ideje és a színvonal különböző, de az intézmények, folyóiratok, díjak létrehozásával megteremtődik az a biztos alap, amely nélkül önálló kulturális és irodalmi élet elképzelhetetlen. A középnemzedéket (Pap József, Fehér Ferenc, Németh István, Major Nándor, Ács Károly) a hatvanas évek nagy robbanása követi. A legjobbak vannak jelen a jugoszláviai és a magyar szellemi életben. A költő Domonkos István, Tolnai Ottó, Brasnyó István, Koncz István, Fehér Kálmán, a prózaíró Gion Nándor, Végei László, Varga Zoltán, a drámaíró Deák Ferenc, az esszéista-kritikus Bányai János, Utasi Csaba, Bosnyák István nélkül ma már aligha lehet a jugoszláviai magyar irodalomról beszélni. Mint ahogyan nem szabad elfelejtkezni arról a hagyományfeltáró munkáról sem, amit a szabadkaiak az elmúlt másfél évtizedben végeztek. (Az Életjel-miniatűrök eddig megjelent 27 (!) füzete — többek között a Kosztolányi- és a Csáth-hagyaték írásos emlékeit, a mártír Schwalb Miklós posztumusz verseit, a Híd- mozgalom kialakulását és a szabadkai tanárok: Iványi István ésToncs Gusztáv munkásságát bemutató kötetek—valamint az Életjel-hangosszín pad több száz előadása szépen reprezentálja ezt a tevékenységet). Bori könyve szerint elsődleges a műveket létrehozó, esztétikai vitákat eldöntő szellem frissesége, a jugoszláviai magyar irodalom életképességét bizonyító értékes művek jelenléte, hatékonysága. A Szervezett Munkás,a Híd,a Kalangya nevével jelzett örökségbe így kapcsolódhat be az újvidéki Új Symposion és az 1971-ben alapított szabadkai Üzenet, így a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei és a Létünk egymástól elütő vagy éppen egymás publikációit segítő-kiteljesítő törekvése. Utasi Csaba tanulmányainak, kritikáinak (Tíz év után, Fórum 1974.) rokonszenves elfogultsága és Végei László A vers kihívása című esszékötetének (Fórum, 1975.) filozofikus tájékozottsága azért is figyelmet érdemel, mert nemcsak a jugoszláviai magyar irodalom harmincéveseinek irodalomszemléletét, hagyományfelfogását, műértelmezését tükrözi, hanem egy nem is olyan régen megkezdett folyamatnak valóságos, mondhatnám majdnem törvényszerűen alakuló láncszeme. Minden újonnan föllépő nemzedék kineveli magának azokat az elméleti szakembereket, akik esztétikai iskolázottságukkal, a frissen berobbanok nyílt szembenézésével és senki által nem irigyelt szókimondó bátorságával igyekeznek fölmutatni nemzedéktársaik értékeit és igazolni irodalmi létüket. Az elméleti szakemberek (kritikusok, irodalomtörténészek, szerkesztők) természetesen nemcsak a velük egyívású írók szószólói, hanem az elődök műveinek is értelmezői. Tulajdonképpen ez a kétfelé figyelés jelenti a folyamatossá67
