Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Szakolczay Lajos: Érték és folytonosság a jugoszláviai magyar irodalomban (Könyvek, irányok, alkotók)
got: nem maradhat feltáratlanul érték, mert valaki — fiatal lévén — az előtte járó nemzedékek irodalmát nem ismeri; és hiába lenne a túlbuzgóság, ha éppen a megméretést végző kritikus nemzedéke nem publikálna jelentős műveket. Utasi Csabát és Végei Lászlót ily légüres térben való mozgástól nem kell félteni. Ahogyan a kolozsvári K. Jakab Antal (Névmás éjszakája) és a pozsonyi Zalabai Zsigmond (A vers túloldalán) —az előbbi a romániai magyar irodalom Forrás-nemzedéke, az utóbbi a csehszlovákiai magyar irodalom „Egyszemű éjszakásainak” követeként — megtalálta értéktudatosító, felfedező szerepét, úgy a Symposion- nemzedékhez tartozó két fiatal kritikus is jó nyomon van: amellett, hogy írásaikkal saját nemzedékük műveinek igyekeznek érvényt szerezni, az előző nemzedék vagy idősebb kortársak életművét is körülkerítik. Hagyomány és folyamatosság, megvalósult érték és a születendő esztétikai tartomány ingerli tollúkat. Utasi Csaba nem titkolja elfogultságát. Korai kritikáinak lírai ihletettségű mondataiból és az irodalomtörténészi módszerrel készült tanulmányokból a perlő és vitázó ember állandóan magas fokon tartott izzása süt ki. Ha értéket sért is.hanyílvesszőitolyan porosodópaplanba lövi is,amelyből már rég kihullott a toll, az irodalmat az Emberi Fenség, a valóságból kinövő Egyszemélyű Élet megközelíthetetlenségének csodálatával faggatja. Meditációja egyben lírai gondolatfutam a művészről, aki az alkotással önmagát gyilkolja, de — mert az anyaggal szembenéz! — az időt halhatatlanná teszi. Olvasztó hit és produktív hitről beszélvén, az utóbbit választja: ha a szenzibilis ember a „kétmilliárd párosult magányt” átélve, sokszor kiúttalannak tetsző labirintusba is jut, „hiszi, hogy tenni, égni, elégni érdemes.” A kezdeti írásokban — a kötetből talán tematikája miatt kilógó Tömörkény és a parasztnovella című hosszabb tanulmány kivétel — mindenütt felfedezhető a stílus fokozása. Ha figyelemre méltó művet kell védeni, akkor dicsér, ha meg értéktelen írások kerülnek mikroszkópja alá, akkor a gúny, a szóképekkel, hasonlatokkal dolgozó képes beszéd — egyfajta kritikai ostor! — eszközével él. Könnyű volna a fiatal kritikus első tanulmánykötetét mérlegre tenni, ha benne csak nemzedéki, a Symposiont kitüntető elfogultság lenne tapasztalható. Ennek azonban csak halovány nyoma látszik. Utasi fiatalkori, pályakezdő írásait is felvette kötetébe. Kitárulkozása mindennél többet mond: nincs nála semmi rafinéria, ütközőpontokat megkerülő kiszámítottság. Nem egy, adataiban megkérdőjelezhető ponton — éppen a tények miatt — vitára is ingerel; én itt elsősorban a nemzedéke fellépésének visszhangtalanságát cáfolnám. Nem igaz, hogy indulásukat elhallgatták, ha volt is meg nem értés és rosszindulat az értők: Sinkó Ervin és Bori Imre — az utóbbi az Új Symposionban való publikálással — mindenkor a fiatalok mellett álltak. Sőt, nemcsak a példaképül szolgáló idősebbek hatottak a lázasan-újat kereső mozgalomra, hanem a fiatalok is ösztönözték az irányzatuk főbb szempontjait elfogadó „felnőtteket”. Ha Bori ilyen irányú „elfogultsága” szembeszökő, hogyne lenne első látásra feltűnő a tanítványnak is mondható Utasi Csaba különvéleménye. Ez a különvélemény nem a szociologizált irodalommal szemben jelent határozott fellépést, hiszen a fiatal kritikus a háború utáni szépprózát elemezve, Major Nándor esetében például a társadalmi vonatkozásokat hiányolja, hanem minden olyan alkotóval, művel, irányzattal szemben, amely a kitárt szívű, véleményét sohasem rejtegető kritikus egyéni ízlés-hálóján fönnakad. S ez a műveket és alkotókat a szépirodalmi ihletettségű kritikával megmérő szemlélet a világ abszurditását avatja legfőbb élménnyé; egy helyütt Utasi ki is mondja: ezek nélkül igazán reveláns mű aligha születhetik korunkban. A korral való együttlélegzés — ahogyan a Költészetünkről című tanulmányból kitetszik — tulajdonképpen nem más, mint állandó szembeszegülés, kifulladásig tartó ellenállás: az ember a körülötte levő káoszban nemcsak megroppan, de ez a léten kívüliség, a dideregve elmondott vers adja önmegvalósításának nagyszerűségét. A Koncz István költészetét elemző tanulmány befejezése ezek után már aligha feltűnő. „Metafizika ... Véget nem érő út... Szeretni való nagyon- nagyon magányos és »kártékonyán« okos nietzschei ember.” Utasi létértelmezése,s ebből következő esztétikai megnyilatkozása mégsem olyan egyszerű,ahogyan a fentiekből első látásra gondolnánk. Amikor a „csendesen mélázó önelégültséget” és a „termő por” mítoszát támadja, nem a nihil felől közelít. Különleges érzékenysége, prózamondatainak felfokozott hevülete olyan műveket is kitagad, amelyek egy másfajta megközelítéssel látni engedik értéküket (Herceg János önéletírása). Az egy-egy gyengébb művet stílusvirágaival megsemmisítő pamflett, a korai romantikus, szentimentalista művész-etűd, a jelentős művekre gyorsan, ha csak a vázlatos felhívás, figyelemkeltés erejével is reagáló jegyzet nála egyenértékű a komolyabb hangú, az életművet, irodalompolitikai irányzatot, a jugoszláviai magyar irodalom bármely részterületét vizsgáló tanulmánnyal. Természetesen nem az érték, a belőle kiolvasható elemző-láttatás rangján, hanem a Tíz év utánt egységes folyamatnak — fejlődésfolyamatnak — mutató összkép alapján. Nagy szó, ha valaki a Sinkó Ervin-i életmű és etika sugallta fejlődéslépcsőt mutatván, a 10—15 év alatt írott vitacikkeit, tanulmányait egymás mellé meri rakni. Még nagyobb bátorság, ha ezt akkor teszi, amikor egy-egy nézetének, részproblémáinak korai megközelítését már saját maga is túlhaladta. Az esztétikailag reveláns mű megbecsülésének szép példája, a tanulmánykötet talán legszínvonalasabb írása, a Gál László líráját elemző Tíz év után. Utasi korai ítéletével nézett szembe, amikor a Rozsdás esték című gyűjteményes kötetet a „hitetlen hit” abszurditásában, a teljes hit és a roncsoló hitetlen68