Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Szakolczay Lajos: Érték és folytonosság a jugoszláviai magyar irodalomban (Könyvek, irányok, alkotók)
Másfél századot nemcsak a magyar nép életéből, de a jugoszláviai magyar irodalom előtörténetéből is elvitt a török. Az Erdélyhez viszonyított késedelmet — kollégiumok, nyomdák Délvidéken csak később alakulnak — ez is magyarázza. A hosszú hallgatást kisebb mozgolódás követi. A XVIII. század második fele és a századvég azért is emlékezetes számunkra, mert a mai jugoszláviai magyarok őseinek nagy része ekkor telepedett le. Hoblik Márton összegyűjtötte a szlavóniai magyarok (Kórogy, Szent- lászló, Haraszti) lakodalmi szokásait, ezzel mintegy megalapozva a szlavóniai hétköznapokat. Az almanach-líra véghangjai nem érdemelnének különösebb figyelmet, hacsak Hiador (Jámbor Pál) és Dömötör Pál verseit néznénk. Lírai megszólalásukat — Hiador érdekes útirajzot is írt Párizsról — megsokszorozza az, hogy ők már megsejtettek valamit az együttélő nemzetiségek híd-szerepéről: nemcsak a délszláv költészetet ismertették és fordították, hanem a szerb szépirodalmat is. Zmaj Jovan Jovanovic tulajdonképpen őnekik köszönhette korai népszerűségét. Amikor Bori a régmúltban kalandoz, sokat merít irodalomtörténeti forrásokból, kézikönyvekből, s „előtörténetnek” csak olyan valóságos adalékot, művelődéstörténeti tényt fogad el, melyet a kutatás már bizonyított. Ha kételkedik az általa olvasottak hitelében, akkor saját meglátásait-gondolatait bátran helyezi előtérbe. Gerézdi Rábán szerint Apáti Ferenc, a XVI. századi költő szülőfaluja a Zala megyei Apáti; Bori azon a véleményen van, hogy a Bodrog megyei Apáti éppúgy szolgálhatott a költő bölcsőjéül, ugyanis a Cantilena egyik szakasza — az ő olvasatában — a parasztháború olyan epizódját eleveníti fel, amely a Délvidéken is megtörténhetett volna. Nem is beszélve a történelem tényeiről: Bodrogban sokkal közvetlenebb volt a török veszély mint a messzibb Dunántúlon. A tény jóformán eldönthetetlen, hiszen még a költő nevét (!) is csak a Peer-kódex versfői őrizték meg — itt kell megjegyezni, hogy Eperjesi István 1968-as tanulmánya (Filológiai Közlöny) új alapokra helyezi az Apátikutatást. A megbolydult századvég — és most már a XIX. század végén és a XX. század elején vagyunk — különösen jó példaanyag a máig is követhető hagyomány s a viszonylatteremtés elősorolására. Pap Dániel, írói programja szerint is, már valóban Bácska felfedezője: „A Pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és a nádasok alatt megtalálja a tündérkastélyt.” És a „legoroszosabbnak tartott századvégi magyar író”, Gozsdu Elek „sötét világa” az előtörténet kutatóját már egy mai problémával szembesíti. „Pap Dániel művészetével párhuzamosan Gozsdunál vetődnek fel azok a sajátos társadalmiesztétikai kérdések, amelyekkel majd a jugoszláviai magyar irodalom találja szembe magát a húszas- harmincas, különösképpen pedig a hatvanas években.” Bori fejtegetéseiben a regionalitás magasabb formájáról, a megszüntetve-megőrzött, de helyi színeket mindenképpen az egyetemesség oldaláról megfogalmazó írói világ létjogosultságáról van szó. A jugoszláviai magyar irodalom a két háború között önálló létét — lapokkal, olvasóközönséggel intézményesített formáját — tudatosítja. Szenteleky korábbiakban már jelzett vitái, a „pécsi modernek” vérátömlesztés-szerű beáramlása, Csuka Zoltán, Haraszti Sándor, Mikes Flóris, Láng Árpád, Fekete Lajos, Tamás István mozgalmi- és egy másik avantgarde igézetében kiteljesedő vagy éppen félbemaradt költészete, a Híd felé tájékozódó Laták István és Gál László harcos kiállása, a Szirmai Károllyal, Majtényi Mihállyal, Herceg Jánossal fémjelzett Kalangya és a Szervezett Munkás következetes forra- dalmisága jelentik az önállósodási kísérlet különböző irányú megvalósítását. Aki ellene dolgozott, tulajdonképpen még az is az árral haladt, nem lehetett kikerülni az állásfoglalást, nem lehetett nemet mondani az idő parancsára. A nemrég elhunyt Gál László az egész Vajdaságra érvényes, döbbenetes képpel idézi mega korán-feladások és mindenbe-belenyugvók városát. Nincsen probléma és nincsen kérdés, senki dús nincsen és sok a koldus. Ebben a városban ákác van, csönd van, sár van, s aki elindult, megáll, leül, elalszik. (Subotica) A harmincas évek Szabadkája mégsem csak a hamleti kérdést tolja előtérbe. A Népkörben ekkor már mozgolódik az a kis csoport, melynek tagjai a Hidat fogják életre hívni. A lelkes fiatalok szociális intézkedéseikkel és egyéb szervezeti munkájukkal, ha egyelőre még csak kisebbségi alapon is, ki szeretnének törni az ákác alatti,mindent elsötétítő árnyékból.Sez sikerül is,sőt,az 1934-ben alapított Híd egy-két év múlva a párt politikájának a szószólója lesz. Nem a szépirodalmat tekintette legfontosabbnak, közleményeivel és szociális tematikájú,felrázó erejű írásaival összefogta a fasizmus ellen szerveződő magyarságot, s mi több: a népfelszabadító háborúba torkolló antifasiszta harcot mindvégig vezette. Nem szabad feledni: a rövid életű Szervezett Munkás (1923—1929) sokszor csak éppen hogy közölhető munkás-leveleivel, formát nem ismerő, de a valóság tényanyagát annál bővebben ontó lázító hangú cikkeivel, beszámolóival megfelelően alapozott. S a máig élő utódnak sem kell szégyenkezni: a Steinfeld Sándor, majd a mártírhalált halt Mayer Ottmár és Simokovich Rókus szerkesztette Híd jól teljesítette az idő követelte parancsot, méltó partnere volt a budapesti Gondolat-nak és Gaál Gábor kolozsvári Korunkjának. 66
