Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (V.)
Hasonlatként: ahogy tehát a beszélt nyelvben állandósulnak ugyan egy dolog, tárgy stb. megnevezésére szolgáló hangsorok — ugyanúgy egyre jobban körvonalazódnak, alakot kapnak bizonyos etikai címkék is (pl. „szavahihető ember” stb.). Itt is tetten- érhető tehát a rögtönzöttből az állandósult etikai címkék, megítélések korszakára való lassú áttérés. E címkék természetesen „egyoldalú” címkék, mert — legalábbis kezdetben — eleve a feladat-adó (üzenet-küldő) szempontja érvényesül benne: aki számomra szavahihető, az én emberem és ez felteszi, hogy az ellenfelem iránt éppen hogy „képmutató” vagy valami hasonló kell, hogy legyen, ha feladatát sikerrel akarja megoldani. Az etikai címkék relatívek. Az megint más kérdés, hogy a világ mai állapotában a szavahihetőség — éppen, mert szó eshet és esik egyetemes emberi érdekekről — pl. a béke ügyéről —, már eleve jó és több oldalú biztosíték. (Ez bármely primitív elszigeteltségben nyilván lehetetlen lenne.) S az is nyilvánvaló, hogy e szavahihetőség gyakran azon alapszik, hogy „nem ígérni túl sokat”, csak annyit, amennyit minden valószínűség szerint be is tudunk tartani, így szavahihetőségünk nem csorbul. Ez bármennyire is „minimalista” etikai imperatívuszként hat — mégis gyümölcsözőbb, jobb, mint a megtévesztő fogadalmak és ígéretek — többnyire demagóg — erkölcsisége. Az egyes embernek — már születése után — a világ ígér: szülei, környezete, társadalmi feltételei, egyéb reménytkeltő előjelek által. Az egyes ember azután — akarva akaratlan — saját életében, környezete életében ellenőrzi a „világ ígéretét”. Ha az ígéret javára túl nagy a különbség ígéret és megvalósulás, a jelen reményei és a jövő valósága között — jön a kiábrándulás, meghasonlás stb. Ezért igyekszik a szocialista etika maximálisan az adott feltételekből, a leglehetségesebb lehetőségekből és a munkából, küzdelemből — józanon — kiindulni, mert a „világ ígérete”, és az egyén jó alkotása, társadalmi-politikai cselekvése, termelő munkája nem elválaszthatók. Az egyén küzdelme, munkája (és természetesen a közösségé) meghatározzák a „világ ígéretének” ilyen vagy olyan fokú beváltását. (A „világ ígérete” itt természetesen afféle költői kifejezés: elemzéseinkből kiderül, mit értünk rajta: azoknak a perspektíváknak, megvalósulásoknak az elképzelt, jövőbe vetített summája, amelyeket az egyén, a közösség „kiolvas” az adott, a jelen feltételekből, körülményekből stb. „ígéreten’' itt eleve jót értünk, így ellenfogalma a „fenyegetés” lenne.) A szocialista etikumban tehát a képviselet, a bizalom stb. formái is jóval fejlettebbek minőségileg a múlt és a közelmúlt alakzatainál: gazdagabbá, árnyaltabbakká és reálisabbá válnak. (Folytatjuk) 63
