Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (V.)

itt pedig személyemben. Egy lehetetlennek a lehetségessé tétele tehát — reprezentáció által. Ez alkalmat ad akaratom (viszonylagosan) szimultán érvényesítésére: a cselekvések egyidejű koordinációjára. Egyetlen parancsom egyidejűleg több helyen érvényesülhet. Nyilván: az ősi „napi parancs” — inkább a „holnapnak” szól, mert bele kellett kalkulálnom azt az időt, amely alatt a futár odaért (a jelennek adott viszonylag egyidejű parancs csak az információs technika XX. századi állása szerint lehetséges). Ez azonban mit sem változtat azon: óriási lépés, hogy már ma képes vagyok megszervezni a holnapi, holnaputáni egyidejűséget. Az információ-eljuttatás tehát reprezentációt tesz föl: az ősi reprezentáns tehát egyben az információnak is ősi eszköze. (Az üzenet-vivő.) Ugyanakkor tökéletesíti is az információs rendszert, mert ki kell találni a képviselet egyre fejlettebb, gyorsabb és megbízhatóbb formáit. A képviselet hat az információkra és az információ a képviseletre. Ilyen értelemben a mai információ-technikai eszközök egyben reprezentációs eszközök is. A rádióban csak a hangom van jelen, amikor elmondom, mit kell tennünk: a közösség ezt a hangreprezentációt elfogadja egészen személyes jelenlétnek — a konvenció által. A televízióban csak a képem van jelen: az ország minden pontján úgy fogadják mondottai- mat, mintha a szobájukban személyesen fejteném ki. Sajtónyilatkozatomat elfogadják személyes jelenlétem helyett. Az újságcikk, amely álláspontomat egy publicista (kommentárja vagy interjúja) által kifejti — „helyettem áll”: az újság is, a publicista is, a műfaj is, a betűk is személyes jelenlétemet „helyettesítik”.

E gyakorlatilag hatalmas egyszerűsödés persze másfelől hatalmas bonyolultsággal jár: ugyanis, ha minden reprezentánsom csupán egyetlen vesszőt módosít, csupán egyetlen szavamat cseréli ki — és még csak nem is antonimára, hanem egy szinonimára üzenetemben— máris komoly tartalomtól, jelentéstől való elsodródással számolhatok. Beavatkoznak később az érteimezés görbületei is (Ugyanazt az üzenetet más és másféleképpen értelmezi az egyik, mint a másik: és esetleg — így is — mindegyik értelmes szöveget ad. S ez annál veszélyesebb. Persze mindezzel a kockázattal együtt is — a képviselet haszna azért százszorta több.)

A reprezentációs rendszerek kialakulásával egyidejűleg túl az alapvető etikai forrásokon (a lét- és fajfenntartást, a javak szerzését és elosztását stb. kifejező és szabályozó törvényeken) a reprezentáció maga is etikai kategóriák forrása lesz, legalábbis általa tudatosulnak az effélék: szavahihetőség, bizalom, őszinteség, becsület, vállalás, „adott szó” stb., stb. Persze: kezdetben egészen naiv szinten.

Ha képes lennék mindent egymagám elvégezni — a bizalom komplex kérdése alig vetődne föl. (Önmagam iránt?) Mert ellenségemben eleve nem bízom, önmagámban pedig eleve igen. (Ezt úgy értjük, hogy önmagam képességeiben kételkedhetem ugyan, de abban nem, hogy önmagámnak jót akarok, és nem akarom, legalábbis szántszándékkal, becsapni sajátmagamat.)

Ha azonban közém és ellenfelem, ellenségem közé beiktatunk néhány közvetítőt — a bizalom kérdése sokkal szélesebb skálán vetődik föl, hiszen direkt létezésemmel párhuzamosan, azzal együtt van már egy indirekt létezésem is: határom, akaratom stb. másokban „tovább rezeg”. A bizalom áthárul, megoszlik: az önmagam iránti feltétlen bizalom egy nagyon közeli emberre „száll át”, így közben gyengülés áll és állhat be. Az etikus ember (homo eticus) kialakulásában tehát fontos szerepet játszott annak a reprezentációs láncolatnak vagy „lépcsősornak” a megjelenése, amelyben minden előző tag: „láncszem”, „lépcsőfok” bizalmat „szavaz” az utána következőnek, hogy az képviselhesse őt. (Nyilván: az abszolutisztikus közösségszervező formákban a bizalom nagyjából felülről lefelé jön, a demokratikusabb formákban alulról fölfelé, de ezután kölcsönhatásúak lesznek.)

62