Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (V.)

feltöltő nyugalmi helyzet lenne, nem tudjuk, mert a feszültség kezd állandósulni bennünk. Nem helyzeti feszültségek részesei voltunk, hanem kusza feszültség-komplexusoké, melyek át- meg átszövik életünket, s így a krónikusság veszélyével fenyeget, nek. (A lokalizált feszültség kell, sőt elégtételt is ad, de a céltalansággal fenyegető, szélmalom-harcot sugalló feszültség lefegyverez: a kilátástalanságot villantja elénk.)

De ki is a reprezentáns? Bizonyos szempontból eszköz-embernek nevezhetnénk, aki és amely két cél-ember között, mondjuk az üzenet-küldő akarat és az üzenetvevő akarat között közvetít. A „képviselő ember” léte maga is temérdek problémát csíráztat föl — minden bizonnyal már a kezdetek kezdetén. A reprezentánsnak éreznie kell eszköz-létét, miközben egy cél-lét képviseletében van. Eszköz-létében éreznie kell a cél-létet ahhoz, hogy szabad legyen. Ha szükségszerűnek ismeri fel, hogy eszköz-szerűsége egyben cél-szerű is — szabadnak érzi magát. Ha lényeg szerint egyetért azzal az üzenettel, amit közvetít (nyilván: az „üzenetvivés” csak egyik konkrét forma) — úgy érzi, mintha a magáét vinné. Persze: ezen belül még mindig van szabadság-igénye: az adott helyzetben ő modulálja az üzenet hangját, ő teszi ki a hangsúlyokat a partner eleven személye előtt stb. Ezek a helyi alkalmazások adják meg hozzájárulását, s ezek színezik szabadság-élményét, adnak személyiségének elégtételt, ezek adják a „munka örömét”, az alkotó hozzájárulás jó szájízét. Az üzenet, amit visz egy ügyért, egy másik cél ellen „játszik”. A képviselő, a „követ” az, aki az ügyét általánosból a személyesbeviszi:ő már eleven part ner el len,, játszi k”.A„ követ” épp azt látja, hogy „a király jókedvében van”, vagy ingerült, vagy látja, hogy partnere — s ezt eddig nem tudták — kapzsi, hiú stb. A sakkozás történetében jegyezték föl valamelyik nagymesterről, hogy míg mások „adott állás” (bábuk helyzete, pozíciója) ellen játszottak, az éppen-most helyzetére válaszoltak — ő mindig „ellenfél” (tehát: emberi jellem, psziché, játékstílus stb.) ellen játszott. Míg az első a „tárgyias” (egyben tehát szituacionális) stílust, a második a pszichológiai taktikát követte, mely persze egyben stratégiáját is sajátossá módosította. Mondjuk: tudta, hogy ellenfele nem szeret döntetlenre játszani, mert ez ingerültté teszi stb. — így az ő stratégiája nem a győzelem, hanem a döntetlen lett, mert a) így esélye kettős: elérheti a döntetlent, amire épp törekszik; b) győzhet is, mert a másik még áldozatoktól sem riad vissza, annyira viszolyog a döntetlenektől. így is hathat tehát a taktika a stratégiára, az eszköz a célra, a stílus, a forma a tartalomra. („Cél és eszköz harmóniája kell” — írtuk egy régi — 1966-os — színjátékunkban, mert a jó emberi célnak meg kell határoznia az eszközöket, azokat is jóvá kell tennie; különben törés áll be, s a rossz eszköz a célt is kompromittálhatja.) Egy üzenet olvasva riasztó lehet, ugyanaz: bizonyos színű emberi hangon elbeszélve már reménytkeltőbbnek mutatkozik. Persze: fordítva is. Ha a képviselő (itt üzenetvivő) úgy látja, hogy a „langyos” üzenetet forrósítani, vagy a „lágyat” keményíteni kell, mert a partner — ő itt és most érzi, látja — elbizakodott, akkor viselkedésével, hangjával (ahogyan átadja, amilyen hangon elmondja stb.) módosít, persze: nem a lényegén. A helyzetre alkalmazza: aszerint hangolja, „hangszereli”. Akár a rendező az adott publikumnak az előadást. Nyilván: minden ember a maga szintjén többé-kevésbé képviselő ember is. Sokszor odáig az, hogy még önmaga kezében is eszközzé válik énje, személyisége, akarata anélkül, hogy céllá tudna lenni önmaga számára. A közösségek kezében persze még- inkább. Az is természetes, hogy a reprezentáció naiv foka mindezt ennyire komplex módon nem veti föl, de csíra-fokon már a reprezentáció primitívebb formáiban is ott van ez az egyéniség-dialektika.

Attól az ősrégi történelmi pillanattól kezdve tehát, ahogy az ember felfedezi: mást is küldhet önmaga helyett valahova (kezdetben fiát, rokonát, később bizalmi emberét), aki ott majd őt képviseli, rájön, hogy mással is küldhet üzenetet, s ez —

60