Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (V.)

csak épp a „másik arca”, Janusz-arca. Az ti., hogy a természet tulajdonságait magamra veszem, tekinthető szemérmes animizmusnak is, ebben az antropomorfság burkoltabb.) Mindez nyomon követhető a költői alakzatokban is. A megismerés fokozatossága, adagoltsága szintén. A szinesztézia például azt a kontúrtalan, diffúz állapotot tükrözi, amikor „első látásra”, „szaglásra” stb. a zöld szín, és bizonyos illat együtt jelentkezik: eme konfúzióban, érzékzavarban szimultán totalitás van; eredménye: a költői minőségű képzavar,érzékzavar.Áthárítás,áttolás,,,eltulajdonítás” van itt. Bizonyos költői képformák laza definícióként jelentkeznek: pl. ha a definíció azt mondja: „ez nem más, mint az” — a hasonlat viszont ezt: „ez olyan, mint az”. Ami tehát a tudományos definícióban azonosításként jelentkezik, az a költői hasonlatban analógiává szelídül. A költői azonosításban (identificatio) vagy az alany vagy az állítmány érzéki vagy elvont, személyes vagy személytelen, épp e kontraszt által határozódik meg a másik: „egy nyál a tenger” (József A.) Itt a „nyál” az állítmány — személyes, az alany (a tenger) személytelen. A párhuzam viszont még lazább; csupán sejteti az egybeeséseket: határozatlan, szégyenlős, szemérmes, sejtelmes hasonlítás. Persze: meg is fordíthatjuk: a definíció a hasonlat eltüntetése. A költői azonosítás viszont lírai definíciónak fogható fel. A logikai alakzatok lírai megfelelői és viszont. Ami a szerepjátszás játékosságát illeti, persze az gyakran mehet a nagyobb, a művészi feszültség felé: a komolyan vállalt képviselet minél távolabb esik a megbízástól, vagyis minél kevésbé megbízott a megbízott—annál tragiku- sabb a játék. Ha pedig képviselete meghaladott — történelmileg, társadalmilag — úgy a komikus, illetve tragikomikus vagy groteszk vagy abszurd felé hajlik.

A reprezentáció felveti a pszichésen megosztott ember képletét is. A relációkban gondolkodó ember nyilván összetettebb, mint a csak-cselekvő stb. Mihelyt az ember megismeri a sokfélé-tartozás közérzetét — hogy egyszerre állati részei is vannak, de emberiek is, hogy nemzetisége is van, de ezen belül vallása is stb. — szóval, amikor megosztottságát mélyen fölismeri, tehát öntudata lesz: akkor éli meg tulajdonképpen a szimultán képviselet közérzetét. Egyidejűleg vagyok egy politikai párt, egy nemzet, egy család stb. tagja. E sokfélé-tartozásban a koordinációt, az egyeztetést, vagyis a rész-képviseletek összehangolását önmagának kell elvégeznie, nyilván a társadalom alapvető segítségével, vagy annak ellenére. A reprezentációs-én problémái ezek. Temérdek feszültség oka lehet mindez, onnantól, hogy ő tudja, mennyire terjed képviseleti hatásköre, viszont környezete többet vagy kevesebbet tulajdonít neki, egészen odáig, hogy fölöslegesnek érzi magát, mert nem képvisel semmit. Az emberi fölöslegesség-érzet tehát szoros kapcsolatban van az ember reprezentációs-igényével, mert alakilag és kifejezetten e reprezentáció köti a közösséghez, a másik emberhez: ebben szűnik meg az önmagáért-való-ember. Az anya, amikor dolgozik s több bért kér — gyermekét is képviseli. Gyermekére való hivatkozása önérték-megemelés is. Saját hasznosságát egy másik síkban is igazolja: nemcsak a termelésben végez hasznos munkát, de a családban is, mely a társadalom egyik alapsejtje. Az embernek ez az örökös értékesség-igazolása, ezen belül az önérték-megemelés— nyomon követhető általában minden tevékenységében. A reprezentációs lelki konfliktusok egyike az önfeledtség elvesztésének érzete. Ez banálisán így nyilatkozik meg: „nem tudok az önmagámé lenni”, „nincs egy perc nyugtom”, „nem tudom függetleníteni magam”, „ha üdülök is, velem jönnek az otthoni gondok stb., stb. Itt néha a képviselet hamis megítéléséről lehet szó. Hogy értjük ezt? Az illető ilyen esetekben általában nagyobb jelentőséget tulajdonít annak, hogy ő „képvisel”. Azt hiszi: nélküle semmi sem oldódhat meg. Hogy ő a „pótolhatatlan” stb. Persze: ennek még sok, ennél összetettebb formái is vannak. Ebben az állapotban nem tudjuk magunkat átadni a szükséges frivolitásnak, mely energia59