Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (V.)

De van fordított eset is: a szavaim lehetnek bármilyen konkrétak és érzékletesek: „valami nyúlós, nyálkás, ujjaim közül állandóan kicsúszó-sikló massza” — ez az érzéki diffuzitásban mozgó, itt az infúziónak fogalminak kell lennie ahhoz, hogy megfoghatóvá váljék. Teszem azt, így fejezem be leírásomat: „mindez maga volt a megtestesült megfoghatatlan”. Itt már világossá lett, hogy magát a „megfoghatatlant” akartam érzékien megragadni. Esetleg: eme érzéki diffuzitásban, érzéki általánosságban mozgó tulajdonságokat (csúszó-sikló massza) nem tudtam — egyelőre — más szóval illetni, másként megnevezni, mint a „megfoghatatlan” fogalmával. (Itt fontos azt is megjegyeznünk, hogy a diffúzban az emberi bizonytalanság nő, ez feszültséget okoz, s ezt mint egy ellenpontozva — kontrasztosan — következik az infúzió a hitelesítő részlet által. Nincs egyetlen dolog sem, amit ha már láttunk — legközelebb az „összes tulajdonságai” által ismernénk fel, már csak azért sem, mert nem is ismerhetjük fel minden tulajdonságát épp akkor. A „hitelesítő részlet” által ismerjük föl. A hitelesítő részlet áll útjába a diffúz áramlásnak, mely pszichénket, tudatunkat éri: ez torpantja meg, ezáltal vetünk horgonyt eme áramlásban, innen „kerül helyére” bennem a szétszórt, az elegyes,a megfoghatatlan. Itt mintegy gellert kapnak a zilált dolgok s elindulnak, hogy infúzzá váljanak bensőmben.) A hitelesítő részlet a fenti példában tehát látszólag a hitelesítő egész, ti. az egésznek a fogalmi megnevezése („maga a megfoghatatlan”): ám az egész parafrázishoz képest — mégis ez a hitelesítő részlet. Harmadszor: ha a „szarvas” szó helyett azt írom, „fut a vad” — még mindig a „részben” vagyunk, hiszen a szarvasnak mint konkrétnak az, hogy a vadállatok közé tartozik — csupán egyik (igaz, hogy épp az általánosabbhoz kötő) jegye: mert ez csak annyit tesz, hogy „nem háziállat — vadon él”, ám ezenkívül a szarvasnak rengeteg olyan tulajdonsága van, mely más kategóriákhoz kapcsolja (pl. emlős stb.), s olyan vonásai is, amelyekről kétségtelenül fel lehet ismerni: nem összetéveszthető. Tehát a „vad” is csupán rész lesz, egy a tulajdonságai közül, az itt mindegy, hogy ezáltal épp az általánosabb osztályba tartozik. (Egyébiránt a szarvast minden része egyidejűleg egy magasabb kategóriához is köti: a gerince — a gerincesekhez, az, hogy zöldet eszik — a növényevőkhöz stb.) Látható tehát: akár a részt az egésszel, akár az egészt a résszel képviseltetjük — mindez mit sem változtat a reprezentáció elvén, mely szemléletünk-gondolkodásunk egyik fontos alapja, tengelye.

(Itt jegyezzük meg: az ember mint reprezentáció eredménye — is! — eme reprezentációs lényszerűséget a játékos dimenzióban is megéli. A szereplő, a szerepjátszó ember a reprezentáló ember játékosabb, úgyszólván frivolabb megjelenése. A színház mindenkori adott népszerűségének egyik oka éppen az, hogy az emberi természet eme reprezentációs funkciójára apellál. Persze: szerepjátszás nemcsak a színpadon van, hanem a mindennapi emberi tevékenységben is. A szerepjátszás mint ilyen, az ember önérték-megemelésének egyik expanzívabb formája, és természetesen vágy-értékű is; általában a reprezentáció a szerepben az irreális felé hajlik. Egyedül a líra, a művészet engedheti meg, hogy „mandátum nélkül” képviseljen, legalábbis ez elfogadott konvenció, noha e szabadság is koronként változó. Az, amit az ember a természettel tesz, ti., hogy lélektelenjeit „meglelkesíti” — általa megemeli értéküket (illetve: az emberi érték-szférába vonja), ugyanezt teszi önmagával is, amikor „szerepet játszik”, amikor például lírai túzással, romantikus expanzivitással, a hiperbolás alakzatokat választva saját érzelmeit a természet viharaihoz stb. hasonlítja. Tehát a lírában az ember nem csupán „animizál”, hanem „de-animizál” is: a lelkét pl. egy tükörhöz, templomhoz, érzelmeinek hullámzását egy tengerhez stb. hasonlítja. A természettel való rokonítás tehát kettős: részint az ember átruházza a természetre saját tulajdonságait, másrészt: a természet tulajdonságait „magára veszi”. (Persze ez a „de-animi- zálás” csak formálisan tekinthető ennek, hiszen úgy is felfogható, hogy ez is animizálás,