Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (V.)

említettem; vagyis e csere épp azáltal vált lehetővé, hogy tudtam vagy feltettem valami rész-azonosságot vagy hasonlóságot a csere-elemek között. Ez az érték-megemelés legjellemzőbb a művészetre, a költői nyelvre, mert például egy metaforában (pl. a ,,hegy lába”) a lélektelen hegyet személyesítem meg az egy bevonással, mely ugyanakkor érték-emelést is jelent. A megemelés lényege itt tehát az, hogy emberi fontosságot, „emberséget” tulajdonítok emberen-kívüli-túli dolgoknak, olyan dolgokat vonok be az emberi érték-hierarchiába, amelyek azelőtt eme értéktörvények szempontjából ,,ex lex” dolgok voltak. A művészet tehát sajátos értékesítés, értékkel való felruházás. Egy kődarab, míg az útszélen hever — értéktelen, ha azonban kő kell a házamhoz — értékessé válik; ugyanígy: ha leírásra méltónak találom, s egy irodalmi műbe vonom — e puszta fontosság-tulajdonítás által érték-megemelés vagy értékesítés történik. E mozzanat által az evidencia-nélkülieket evidenciálissá teszem: a térbeli halmazokban a kiragadás, kihasítás, a szubjektum érték-hierarchiájának piedesz- táljára való emelés ténye által valamit kitüntetek: figyelemre méltónak tartok valamit, aminek eddig figyelmet nemigen tulajdonítottak. Nem a kődarab lesz tehát, ami érdekli az embereket (hacsak nem a házépítés esete forog fenn), hanem maga a tény, hogy miért fordult az én figyelmem a kődarab felé. Ezt bárki kipróbálhatja, ha megy az utcán, s elhajított konzervdobozt kezd bámulni, amely mellett azelőtt mindenki elhaladt. Most majd azt veszi észre, hogy mások is kezdik nézni először őt, aztán a dobozt, mintegy keresve: mi rajta a néznivaló. Az egyéniség, a személyiség tehát mint olyan jelentkezik, mely ráirányítja a figyelmet a dolgokra. Az egyéniség mint dolgokra világító reflektor. Minél erősebb az egyéniség — annál inkább kényszerülünk ama bizonyosra odanézni. Egy erősebb fénysáv jobban megvilágítja a dolgot, melyre irányul, de kétségtelen először a fénysávra kapjuk a tekintetünket, s csak fokozatosan haladunk afelé, amely sugársávjának célpontjába esik. Miért kapjuk előbb a fényre a szemünket? Mert az az erősebb (s az egyéniség, személyiség esetében mindez ráadásul eleven- emberibb is). Az odafordulás pillanatában figyelmünk diffúz, apránként kezd diszting- válni. E diffuzitásban bekövetkezik az infúz mozzanat: a tölcsér csövében adagolódva jöttek a részek. Azembernek nem kell minden részt ismernie ahhoz, hogy azegészet legalábbis hozzávetőlegesen felismerje. Elegendő a hitelesítő részlet. Ez nemcsak a megismerésben, a művészetben is igen fontos. Ha csak látok egy mozgóládát még hihetem azt, hogy kereken jár, s valaki meglökte, vagy csodával állunk szemben, ha viszont megszólal: tudom: ember van benne elrejtőzve, s a láda feneke nyilván lukas, s így mászhat a láda és vele az ember. Az emberi hang, az emberi szó volt a hitelesítő részlet: ennek mindig kapitálisnak kell lennie, vagyis egyértelműen egyetlen pontra mutatónak, mint itt: az emberen kívül senki nem beszél (legalábbis emberi nyelven nem). A művészetben e hitelesítő részlet némiképp más funkciójú, de ugyanúgy a diffuzi- tás infúzióját szolgálja. Ha csupa általános tulajdonságokat sorolok fel egy dolog kapcsán : szép, jó, hatalmas stb. — ez éppúgy a diffuzitásban mozog ( a fogalmi általánosság diffuzitásában), mint amikor hirtelen kinyitom reggel az ablakot, s beáramlik a napfény, s az első pillanatban, míg szemem a fényhez nem szokott — semmit nem látok éppen a fénytől. A hirtelen fény paradoxona ez. A fény, mely általában a jobb látást szolgálja — most az elvakítás — a nem-látás — eszközévé lesz. (Később megszokom a fényt, előbb azonban hunyorgok, ez a hunyorgás átváltás, áthangolódás az éppen szükséges adagolási rendszerre. Szokás és adagolás között fontos viszony áll fent.) A hirtelenség által az egész világ csak diffuzitást kínál (érzéki diffuzitást) — megismerésünk változtatja ezt infuzitássá. A lezuhanó hatalmas víztömeget elvezeti néhány csatorna. Nos: az említett általános tulajdonságok (szép, jó, nagy stb.) számomra infúzzá épp valamilyen hitelesítő részlet által válnak. Ha azt mondom: „hatalmas volt, mint egy elefánt” — egy hasonlat által a (fogalmi) diffuzitás az (érzéki) infúzióba torkollott.

57