Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (V.)

lanul a törvénnyel együttjár a kizsákmányoló társadalmakban. Fontos tudnunk azt is, hogy az átszámítás alapján mindig változás, megváltozott szükséglet áll: amikor pénzt kapok sérelmemért — ez felteszi egy olyan társadalom meglétét vagy kezdetét, amelyben a pénznek egyre nagyobb hatalma lesz; ha viszont nem-etikait számítanak át etikaira ez egy jóval kevésbé ,,nagyvonalú”, elsődlegesebb társadalmi szervezettséget tesz föl, melyben a törvény nyers és „megválthatatlan”, pontosabban, ami amott a pénz volt — itt az „etikai parancs”, vezeklés lesz.

A kizsákmányoló társadalmak törvényei (írottak és íratlanok egyaránt) mintegy elősegítik, táplálják a bú'ntudatos lelki képlet kialakulását: terjesztik és tartósítják. Arról már említést tettünk, hogy mi a bűntudat csíráit a puszta túlélés (olykor az átvészelés) tényében látjuk. Maga a tény, hogy van halál, hogy egyik ember túléli a másikat — forrása lesz a bűntudatnak (legalsó fokon). A halál ugyanis mindig legalább két embert foszt meg a jóvátétel lehetőségétől: a halottat és a tú lélőt. A túlélő — hacsak nem gengszter az illető— mintegy bűntudata,,s ettől is meghatározott cselekvései által próbál jóvátenni valamit, aminek immár konkrét,.címzettje” nincsen.Innen a halál utáni kegyeletrendszer stb. Hogy a jóvátétel, s az azzal járó átszámítás sohasem maradéktalan — azt alig kellene különösebben bizonygatnunk. A jóvátétel mindig átszámítás, ám olyanképp, hogy valójában mindig bizonyos fokú leértékelés. Ha az öregember vén korára kapja meg azt, amit jóval hamarabb kellett volna, amikor még élvezi, hasznát is veszi — ez olyan módon leértékelés, hogy az, ami a maga idejében egyszerre komplex élmény — más értékű—lett volna a számára, most inkább csupán erkölcsi (elégtétel, jóvátétel). Egy elszenvedett pofonban a szégyent alig lehet pénzen megfizetni. A balesetben elveszített lábért járó kártérítés nagyjából az elveszített munkaképességet fizetheti meg.de azt már egyáltalán, hogya rokkant nem futballozhat, nem táncolhat, hogy feszélyezettnek érzi magát bizonyos társaságban stb. A jóvátétel csak valamivel több (valójában), mint a lezuhant repülőgép áldozataiért járó „biztosítási összeg”, amelyet a túlélő családtagok vesznek föl. Az erkölcsnek, mely elsősorban arra épít, hogy a dolgok jóvátehetők — számolnia kell azzal, hogy az ember könnyebben cselekszi a rosszat, mert hiszen még lehet módja vezekelni, jóvátenni, elégtételt adni. Ezen alapszik — par excellence — a keresztény etika. Az emberi részen elkövetett bűnöket majd isten mint az egész, a nagyobb, a több képviselője — bocsátja vagy bünteti meg. Ha a jóvátétel, a vezeklés mint lehetőség nem vázoltatna fel már az egzisztencia indulásának pillanatában — talán meggondoltabb lenne az ember. Ha nem arra nevelődne már eleve, hogy a hiba is nagy baj, de fontosabb a hibát jóvátenni. Igaz, hogy határozott cselekvőképessége kezdetben legalábbis bizonytalanabbá válna, de talán később beérne a jóvátehetetlen bűnökből, a bűn jóvátehetetlenségéből kiinduló etikum rendje. Nyilván ez a gondolat itt aligha ér többet, mint egy költői utópia, különösen, mert maximalista színezetű. Felvetni is csak azért vetettük föl, hogy az adott (történelmi) etikumon belül — esetleg — megfontolásokra serkent.

Az említett szinekdokhés jelleg szorosan kapcsolódik ahhoz is, amit már egyszer gnoszeológiai-pszichológiai adagoltságnak neveztünk. A behatásokat az ember a külvilág részéről adagoltan veszi át: minden érzékszerve egy-egy szűrő, minden reflexe, reakciója egy-egy akadály a külső hatás számára, hogy az ember ne pusztuljon el, hanem megszelídítve, adagolva kapja a létezést, a hatásnak sok ajtón át kell bekopognia, s mire az ember illető szervéhez ér — már ereje csökkent, akár egy dühös kérelmezőé, kinek a hivatalban tíz előszobán kell átvergődnie. Adagolva az életet, adagolva a halált. Az emberi psziché úgy fordul a világ felé, mint egy tölcsér: a világ felé eső rész a tölcsér szája, karimája, edényszerű része — az ember „felülete”, érzékei. A tölcsér egyre vékonyodó csöve pedig: az ember bensőbb szervei. Az agy az adagoló, a közvetítő, a képviselő áll a tölcsér „kapujában”. A tölcsérforma maga — par excellence — az ada54