Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Kósa László: A hazai nemzetiségi politika újabb szakasza

magyarországi újságolvasónak ma már nem kell magyarázni, hogy hazánkban más anyanyelvű és kultúrájú honfitársak is élnek. Ismertté vált történetük, mai lakóhelyükre telepedésük módjának néhány fontos mozzanata, földrajzi elhelyezkedésük is. Mindez egyszerű, talán természetes dolognak tetszik, pedig több szempontból nem az. Gondoljunk arra, hogy azok a publicisztikai vitákat is kiváltó szociológiai fölmérések, amelyek az elmúlt évtizedben a magyar nép történetére, hagyományaira, sajátos tulajdonságaira vonatkozó általános ismereteket tudakolták — gyakorta ellentmondó kérdésföltevésük ellenére is — összecsengően elégtelen eredményt hoztak. Ha a magunk képe sem tiszta, nehezen várhatjuk nemzetiségeink pontos ismeretét az átlag állampolgártól.

A rádióriportoknak és zenei műsoroknak, a televíziós vetélkedők nemzetiségi résztvevőinek nagy mértékben köszönhető a tájékozódás és a tájékoztatás teljesedése. Méginkább érdeme van benne a sajtónak. Korábban a nemzetiségek kulturális életének eseményei jobbára a megyei lapok kishír-anyagában bukkantak föl, utóbb helyet kaptak az országos lapokban és folyóiratokban is. A kérdés „fölfedezésének” idején volt a megnőtt figyelemnek kampányjellege is. Később az érdeklődés megállapodott, s ma — ha a teljes hazai sajtót tekintjük — rendszeresnek mondható. Amennyiben mégis akadnak mulasztások, hiszen nem mindig kap kellő visszhangot egy-egy jelentősebb esemény vagy kérdés, az a sajtóban dolgozó elegendő szakértő hiányával magyarázható. De ok a hazai nemzetiségek sajátos helyzete, széttagoltságuk, kis létszámuk, tudati állapotuk is; csupa olyan tényező, amely a kérdés alakulásának minden szintjét befolyásolja. A képhez hozzátartozik, hogy van olyan tendencia is, amely csak az eredményekről tudósít, a problémákról nem, számokat sorol, de nem viszonyít. Nemcsak ezért, általában véve is bőven akad még pótolni való. Messze állunk az információs telítettségtől, de az vitathatatlan, hogy a tömegkommunikációs eszközök a magyarországi nemzetiségek létezését bevitték a küztudatba. Hozzájárultak a türelmes álláspont megszilárdulásához. Ami azért hallatlanul fontos, mert a nacionalizmus veszélye a nemzetiségi kérdés kapcsán mindig élő. Az idézett pártállásfoglalás pontosan el is határolja magát a nacionalizmus bármely oldalról jövő megnyilvánulásaitól. De az is igaz, hogy ma nemzetiségeinkhez kapcsolódva ilyen jelenségek elszigetelten és időnként bukkannak föl. Nem hallani például arról a jellegzetesen nacionalista hangulatkeltésről, amely szerint a különböző nemzetiségű honfitársaink nem hajlandók megtanulni az „állam nyelvét”. A nemzetiségek nem is mutatnak ilyen ellenállást, mert tudják, hogy az anyanyelv megőrzésének nem célravezető eszköze a többségi nyelvtől való elzárkózás. (Hazánkban nincs államnyelv.) A kérdés igazságához tartozik, hogy a többség nem köny- nyen azonosul a kisebbség szempontjaival. Ezért gyakran értetlenül áll, ha másként értelmezik a lehetőségeket és a helyzeteket, ha olyankor is panaszkodnak hátrányos megkülönböztetésről, amikor nyilvánvalóan nincs sem erről, sem ellenséges érzületről szó. A kisebbségek mindenütt a világon érzékenyebbek és sérülékenyebbek, ez vonatkozik a magyarországi nemzetiségekre is. Azonban körükben ritkán fordul elő az eredmények lekicsinylése és tudomásul nem vétele.

Konkrét vizsgálatok hiányában nehéz megválaszolni, milyen nemzetiségeink öntudata. Bizonyos, hogy történelmi okok miatt tömegeik nemzeti összetartozásának érzése jóval gyöngébb olyan nemzetiségi csoportokénál, amelyek nemzeti közösségekből államhatárváltozások útján kerültek nemzetiségi helyzetbe. A szlovákok és a németek öntudatos elemeinek egy része a lakosságcserével és a kitelepítéssel távozott hazánkból. A mai értelmiség pedig nem mindig él nyelvi és nyelvhasználati jogaival. Lehetőség van például nemzetiségi anyakönyvezésre, de egy 1972-es adat szerint addig egyetlen egyszer sem kérték. Nincs példa arra sem, hogy a magyar sajtóban vagy bármilyen magyar nyelven írt szövegben ne magyar, hanem anyanyelvi szokás szerint írják a nemzeti54