Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Julow Viktor: Árkádia körül
tatója, ám sohase tépi el a diakrónia múlttal s jövővel összekötő fonalait. Julow reneszánsz tanulmányai a műközpontúság érvényesítésével, az esztétikumot a magyar nyelv régiségéből modern érzékenységgel kibontó módszerükkel tűnnek ki. Különösen magával ragad közülük Balassi Katonaénekének elemzése, amely a hagyományos és strukturális versértelmezés legigényesebb szempontjai szerint készült. A költeményt Balassi legeredetibb alkotásának tekinti, de nem előzmény nélkülinek: műfaját a toborzóvers, a szónoki beszéd és a Valedicit patriae mintájára készült búcsúének formai sajátosságaiból eredezteti. Meggyőzően cáfolja Turóczi-Trostler megállapítását, mely szerint a Balassi-vers mindig túlnövi szövegével a kompozíció kereteit; — a Katonaének szerkezetére a zártság, a platoni szépségeszmény kettős (fizikális és morális) jellegét tükröző szimmetria, a képi és gondolati szakaszok szabályos hullámoz- tatása, a hármas geometria következetes szigora a jellemző. Feszültség és harmónia egysége: a háború Janus-arcát tükröző diadalmi mámor és szörnyű tömeghalá! antitézise és a „köldökvers- szakban” megfogalmazott világkép fegyelme; a megbomló időrend manierista izgalma és a verskezdés és — lezárás rendet sugalló párhuzama. Érdekes észrevétele van a vers geneziséről is: nem egyszeri élményt fejez ki, inkább tapasztalatokat összegez — képi szempontból például a vágtató ló hátáról érzékelt természet látványát. A Katonaének a reneszánsz klasszicizmusnak a realizmusba áthajló változata. Erre utal puritán jelzőhasználata, inkább plasztikus, mint dekoratív-festői stílusa. (Szerintem még a véres jelző is inkább értelmi, mint díszítő funkcióban szerepel: jelentése veres, azaz vérszínű. Mai jelentésben túlságosan romantikus hatást keltene!) E realitásigény azonban bonyolult költőiséggel ötvöződik. Kifejező eszközei közé kép- és hangszimbolika is tartozik: a sólyom a végvári életforma kalandos vad szépségét, a termő gyümölcsfa — mint életfa, a jungi archetípusnak megfelelően — a megújuló életenergiát jelképezi; de ismeri Balassi — az alliteráló játék mellett — a veláris magánhangzók komor tónusát, a zöngétlen explozivák és tremulánsok pattogó érdességét is. Fölfedezés számba megy Julow ritmikai elemzése, a bimet- rikus versforma jelenlétének bizonyítása. (A Ba- lassi-strófa hatosaiban érezhető szimultán ritmust, a jambus magyaros tagolásának törekvését egy másik quantitativ módszerű verstani tanulmányában a Lukrécia-versre és a magyaros tizen- kettősre is kiterjeszti. E fölismeréssel újabb érveket szolgáltat arra, hogy az Ady költészetében általános ritmuskeverés nincs híján történelmi előzményeknek. Hasonló eredményre jutott Sík Sándor a XIX. századi jambus és Németh László a Szenei Molnár-zsoltárok ritmikai vizsgálatában.) Egy ponton érzem csak vitathatónak Julow kitűnő gondolatmenetét. Igaza van, a régi magyar költészet mívesebb, mint a modern, a költő még közelebb áll a mesterember, mint a zseni természetéhez. De nem annyira, mint ahogy tételezi: mesterkéltnek, túlbonyolítottnak érzem a mező szó versbéli helyzeteiből kopírozott andráskereszt-geometriát. Ez a Villonra emlékeztető esztétikai skolasztika idegen a Katonaének belső világától, realizmus igényű építkezésétől. A felvilágosodás irodalma, melyet a kötet nagyobbik része tárgyal, Julow számára nem szellemi import, hanem a hazai történelmi-társadalmi viszonyok terméke. Ezért tekinti fontos feladatának — felülvizsgálván Kazinczy hiperbolikusán túlzó véleményét — a legfontosabb magyar gyökérzet tanulmányozását: a debreceni eszme- és tudománytörténet fölvázolását. A polgári életvitel parasztos jellege, a kereskedelem és reformáció révén megnyíló európai látókör, a kollégium kartéziánus-newtoni természettudományossága, a város tolerancia- és kompromisszumkészsége — az a talaj, melyből Csokonai és Fazekas írói munkássága kifejlődik. Ugyanakkor e debreceni szellemiséget a lassú és fokozatos beszűkülés, a befogadás mohóságát ellentétező és a kifejlődés korlátozásában megfigyelhető konzervativizmus is jellemzi. Ez a magyarázata Fazekas korai költői kiszáradásának, Csokonai agnosztikus filozófiai bizonytalanságának, labirintusos találékonyságának. Julow — Sinkó Ervin könyvét méltatva és Juhász Gézával vitázva — árnyaltabb és bonyolultabb Csokonai-portrét fest, mint amit az ötvenes évekből örököltünk. Meggyőzően mutatja-be, miképp szaggatja diszharmóniává a kivetettség, a társadalmonkívüliség élménye, a nyilvánosságért folytatott drámai küzdelem a pályakezdő költői korszak harmóniáját. A világnézeti ellentmondásosságnak oly végpontjai tárulnak föl, mint Az esztve harcos bátorsága és Az 1741-diki Diéta retiráló óvatossága. A lírai szerepjátszás Horváth János-i elmélete jobban megközelíti Csokonai 1795 utáni pályájának belső törvényét, mind az induló Petőfiét. A legfontosabb megállapítások azonban Csokonai stíluspluralizmusáról hangzanak el. Julow úttörő leleménnyel fogalmazza meg e stílus-szintézis időbeli és tematikai meghatározottságát és Pálóczi Horváth eklektikus kísérletét meghaladó esztétikai fölényét. Fontos megállapítása, amit Csokonai stílusötvözetének egységéről tesz; a rendszer szilárd gerince a klasszicizmus, pontosabban ennek változatai: a korai szentimentái is-panteisztikus (Az estve), aztán a barokkos- patétikus (Dugonics oszlopa) és végül a görögös hölderlini neoklasszicizmus (A magányossághoz). A Fazekasról szóló tanulmányok — ha kevesebb új szempontot tartalmaznak is — ugyancsak egy — a Csokonaiéhoz hasonló, ám zsáner- realizmusba hajló — stílusszintetizáló törekvést hangsúlyoznak. Mintaszerű a Nyári esti dal, e „végső érettség zamatát hordozó, életműösszegező” költemény elemzése. „Főmotívuma nem más, mint az álmában meglesett kedves ezerszer megírt és lefestett rokokó jelenetének transzformációja, ahol érzéki vágy és pikantéria a leghumánusabb emberi és társadalmi részvétbe 90
