Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Romsics Ignác: Bács-Kiskun megyei helytörténetírás - 1975
csap át, meghökkentő funkcióváltással ........— állapítja meg Julow. így lesz a Fazekas-vers „az európai rokokó végső sereghajtója, utolsó lehetséges remekműve.” Érdekfeszítő komparatiszti- kai dolgozat zárja le a Lúdas Matyi forrásai körül zajló régi vitát: az asszír agyagtáblán fönnmaradt ősi mese moldvai csángó vagy román (nem francia!) közvetítéssel juthatott el Fazekashoz. Julow tanulmánykötetében nem kisebb érték a módszer, mint a mondandó — ha ugyan e kettő egymástól elválasztható. Gondolati igényesség és a stílus olvasmányossága, mikrofilológiai pontosság és teoretikus érzék, tudós alaposság és intuitív bátorság egyaránt jellemzi. Irodalom- és műközpontú, de szükség esetén a gazdaság- és kultúrtörténet tanulságait is megidézi. Elhatárolja magát az öncélú irodalomtudomány szenvtelen objektivitásától, az irodalom ügyét száraz stúdiummal helyettesítő személytelenségétől, mert „a literatúrának leginkább csupán meghatározóiról, a tévedés és szubjektivitás kisebb kockázatával le- és körülírható területeiről mond egyre többet és differenciáltabban, de kevesebbet belső esztétikai magjáról, esztétikai lényegéről.” Nem elégíti ki az irodalom quantitativ megközelítése, mert „lehetetlen megtakarítanunk a persze nem veszélytelen ugrást az intuitívba: ha valóban mélyre akarunk hatolni.” Szemlélete modernségére, maiságára példa Tempefői- értelmezése; szerinte e dráma „a markánsan hangsúlyozott tézisekkel, groteszk és elidegenítő hatásokkal dolgozó modern . epikus dráma” magyar előképe. A régmúlt Julow számára „sokszoros áthallás” a hozzánk közelebbi múltba, a jelenbe. Könyve eleven bizonyság arra, hogy távoli korok irodalma is mennyire modern, ha mai szemmel közelítünk hozzá. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975.) GREZSA FERENC BÁCS-KISKUN MEGYEI HELYTÖRTÉNETÍRÁS — í 975 Gyors egymásutánban három vaskos kötete jelent meg az országos figyelmet kiváltó Cumaniának, Baja impozáns és a megyében egyedülállónak szánt várostörténetet készített elő az Akadémiai Kiadónál, megkezdődött a földrajzi nevek egész megyére kiterjedő gyűjtése, néhány éves szünet után a Levéltár folytatja a térség legfontosabb XIX—XX. századi dokumentumainak a közreadását stb. Jobbára egyéni ambíciók és munkaprogramok gyümölcseként, 1974 végén és 1975-ben 4—5 olyan helytörténeti munka jelent meg megyénkben, amelyek mindegyike kiemelkedik a megszokott szintből, s amelyek legjobbjai i] fővárosi (akár az Akadémiai) kiadó gondozásában is megjelenhetett [megjelenhettek] volna. Ezzel szemben a „hagyományos“, a megszokott színvonalat csak egy-két önálló kötet képviseli. Nem titkoljuk, hogy Akadémiai Kiadót emlegetve elsősorban a kalocsai múzeum 32 éves igazgatójának, Bárth Jánosnak a könyvére gondoltunk. A kalocsai szállások településrajza (Kalocsa. 1975.176 p.) igazi szakmunka: a sokszor pejoratív hangzású helytörténet fogalomkörébe csak akkor sorolható, ha e megjelölés alatt nem a köztörténet színezését, hanem a történettudomány nélkülözhetetlen és inspirativ jellegű rész- diszciplináját értjük. A témának, Kalocsa és vidéke településtörténeti sajátosságai feltárásának a fontossága a XX. századot kutatva is nyilvánvaló. A század eleji statisztikákból meglehetős pontossággal megállapítható, hogy míg valamennyi Duna—Tisza közi mezőváros paraszti lakosságának a száma meghaladta az össznépes- ség 50%-át, addig a kalocsai kereső, segítő és eltartott őstermelő lakosság aránya csak 30,97%- ot tett ki. A miért-re mintegylO éves történeti-néprajzi kutatásait összegezve Bárth János adja meg a választ. Az újratelepült XVIII—XIX. századi Kalocsa ugyanúgy megosztott település vob miként a többi alföldi agrárváros. Egyedülva.» sága a megosztottság fejlődéstörténeti milyenségében rejlik. Mint tudjuk, az alföldi mezővárosok településszerkezetileg három fő részből álltak, s lényegében állnak ma is: egy városias belső magból, a zárt utcasorokat követő óriásfaluból, s a belterületet övező több száz négyzetkilométernyi tanyavilágból, ahol a lakóépületek és tartozékaik, a tanyák saját művelésű szántókon és réteken, egymástól távol helyezkedtek el. A Duna-mellék mocsaras, ,,palék”-kal tarkított területe lehetetlenné tette ezt a településszerkezeti elrendeződést. Részben úrbéri és határhasználati okokból is, de alapvetően a fenti földrajzi meghatározottság következtében a XVIII. század elejére újratelepült érseki város földművelő lakossága ideiglenes lakóépületeit nem saját birtoklású külsőségeire, hanem a szántóktól és rétektől elkülönülve ........csoportosan, pusztánként vagy pusztarészenként hozta létre”. A szerző megállapítása szerint ez az a fő sajátosság, .........amely a kalocsai szállásokat leginkább elhatárolja az Alföld szerte tanyának nevezett parasztbirtokon álló szórványtelepektől”. A pusztai szálláshelyek (a II. József kori katonai térképfelvételek említik többek között Homokméty Szal-t, Óltso méty Szal-t, Halami Szal-t, Öreg Tserti Szal-t, Kis Tserti Szal-t, Szakmari Szal-t) a XVIII. században és a XIX. század elején időszakosan, csupán a mezőgazdasági szezonmunkák idején használt ideiglenes telephelyek voltak, a birtokosok állandó lakóhelye Kalocsán volt. A használt föld és a városi állandó lakóhely közötti távolság következtében azonban a szállások egyre inkább állandó településsé váltak, s a XIX. század végére Homokmégy és Szakmár központtal közigazgatásilag is önálló községekké szerveződtek. íme a 91
