Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 1. szám - Csató Károly: Tegnapi hamu (Elbeszélés)

érzékek; csak borulna már be az ég, esne, öntené el a víz az utcákat: csúszna ide a küszöbhöz ez a homokpart, vinne bele az áradat mindent a Cincába, fulladnék én is bele, hogy vége legyen már, ne kelljen még ettől is szenvedni; óh, miért is születtem én ilyennek, miért kellett nekem a tisztességért eltűrni a tisztességtelenségeket, miért nem nyugodtam én bele a sorsomba; hogy az isten verne meg mindenkit aki engem nem szeretett, akik nem engedték, hogy engem szeressenek, akik engem nem jól szerettek, akiknek belőlem csak önmaguk csodálata kellett; mert mindig az ember önmaga megszállottja, mint én is ettől a rohadék hőségtől, én is az vagyok; hogy tud gyötörni; jaj, honnan van bennem a gyengeség, hogy félek a hidegtől, hogy kiborulok, ha sokáig fázom, ha éhes vagyok vagy melegem van; hát hol van belőlem az akarat, ami legyőzi; mert nincs, az egy csepp sincs talán bennem, a kiszolgáltatottság megfoszt az akarattól, befelé fordít, mindig csak önmagával törődhet az ember és a kudarcától sem menekülhet; attól aztán nem, én soha, nekem mindig mindennek meg kell innom a levét, és miért is lenne ez másként; hogy egyszer is leélhetnék boldogságban egy hónapot; nem, csak az alkalom marad, a susmusok, a titkok, egymás becsapása, átjátszása, mindig csak a hazugság öröme; nekem minden férfi az életemben a hazugság örömét jelentette, mert nem tudtam meglenni soha nélkülük, nem, mert akkor még fájdalom sem maradhatott nekem, még a hazugság sem, és most ő is elhagyott; aki mindig mindent megcsinált és csak hallgatott, és megelégedett ezzel a szolgálati lakással, mert neki a menedéket jelentette, az önigazolást, hát eltűrte, hogy olyan legyek hozzá, amilyen akarok és engem ezzel kikapcsolt az ügyből; már csak neki maradt ügy, hogy leköltöztünk vissza fiatalságom helyére, hogy majd itt jó lesz; hát megtette a Lajoska, ha tíz év után is, de megtette és hiába nem szólt egy szót sem, ha elmentem néhány napra, mert nem vert meg, csak bámult, mint a hülye, mert ő biztos a dolgában, nagyon biztos volt, amikor kiderült volna az önéletrajzi dobás, akkor lelépett, fontos lett egyből, hogy hajnalban jöttem haza, hogy ittam, de mi az istent csinálhattam volna, amikor féltettem, magamra vállaltam ennek az egésznek a következményét, mert értem tette a hülye, hogy azt a rohadt jelest beírta, hogy ne kelljen az anyám házában lakni, hogy megkapjuk ezt a szolgálati lakást, ahonnan a jövő hónap elejétől mehetek is; most fontos lett az önállósága, most rájött, hogy egyedül kell élnie, ezt folytatni nem lehet, talán még azt sem tudta, hogy az Öreg mindenre rájött és hősként akar nyugdíjba menni azzal, hogy a szorgalmas, hallgatag Lajoskát hazugságon fogja és a falu fölhördül, nem lesz maradása, meggyalázzák, és mindehhez még itt vágyókén, a színházi cafka, a pesti cafka, az, aki beletelepedett a készbe, amit a nép véres verítékével építettek, s most bitorlóm ; már a képembe mondanák, mindent fölhánytorgatnának, de nem törődöm vele, hogy mit mondanak; szegény anyám nyakára nem megyek vissza és én is elmegyek innen, de nem utánad, a gyerek csak maradjon nálad, jól meglesztek, kiköpött másod; tanítsd majd meg kutató úr az úri életre, mert mást nem tehetsz, vissza kell találnod oda, ahonnan idejöttél velem; majd ha a te fiad is felnő és rájön, hogy milyen az apja, minden kezdődik élőiről; otthagy ő is, mint te az anyádat; fújj, utállak benneteket a hamis tisztességetekkel, a nyugodtságotokkal, a finomságotokkal együtt; nem kérek belőletek, tőletek: még megértést sem; akármeddig uraljátok is a világot, én teszek az intelligenciátokba, az összes tudományotokba, ravaszságotokba: ej, mikor tudok én egyszer már leszámolni vele, talán soha: a múlttal nem lehet leszámolni; aki azt mondja, hogy végérvényesen le lehet, az hazudik: én már mindent kipróbáltam, el akartam felejteni a gyermekkorom, az ifjúságom is, de nem lehet; azzal együtt lettem mostanivá; egy hitvány senki vagyok, akit még az ura is elhagyott, mert a kurválkodás a vérében van, a vér meg nem válik vízzé, mondanák; hát az nem is válik, mint ahogy egyedül maradtam, az is csak nekem köszönhető; kinek másnak lenne a hibája, ugyan, amikor minden rosszra én beszéltem rá; én irányítottam, az én kezemben volt, hehe47