Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Banner Zoltán: Az önéletíró szobrász (Részlet a szerző Szervátiusz Jenő-monográfiájából)

vott küzdelemben andezit-keménységű rönköket és gyökereket állít maga elé védekezésül, olyan megerőltető fizikai munkába temetkezik, amilyenre XX-ik századi szobrász már nem igen vállalkozik (faragásra — legyen az kő vagy fa — már eleve nem, vagy nagyon ritkán, de minden egyéb, a szobrászi mű kivitelezésével kapcsolatos munkafolyamatot is másokkal végeztetnek), s éppen ebben a kimerítő, ma- mufakturális jellegű művészi munkavégzésben minősülnek át személyes, érzelmi indítékai a művészi objektiváció általános érvényű jeleivé.

Dokumentum a világról. így jellemezte egyszer életművét. Fölösleges talán hangsúlyozni, hogy nem fénykép-dokumentum. Szervátiusz is az igazolás értelmében használja a dokumentum fogalmát, s vele valóság és alkotás egymásra tett hatásának a kölcsönösségét emelte ki. Tehát alkotói magatartásának a lényegét: hogy tudniillik nem összefoglalni, hanem elmondani (nem elrejteni, hanem láttatni) kívánja a kort, amelyben él, természetesen a szobrászat műfaji és anyagi kötöttségén belül, egyetlen, vagy legfennebb kétalakos formaalakzatokban, főként az arc beszéltetésével; sőt, művészetében az arckifejezés plasztikai lehetőségei vezérszerepet játszanak; (nem véletlenül szerezte már első művészeti kitüntetését, a bukaresti Hivatalos Szalon Simu-díját, éppen fejábrázolással — Tasso Marchini festőművész portréjával, 1929-ben).

Utcán és hegyek közt, mindig olyasmi történik, amikor ott jár, amit érdemes elmondani. „Elmondtam anyagban, mert nem tudok írni.” Jelentéktelen dolgok ezek. Egy taligásnak eltörik a szekere rúdja, s a rászaladó súlytól a földre bukik. A művész odasiet, felsegíti, s másnap fába faragja a tápászkodó, elesett ember történetét. Valahol énekelnek az asszonyok. Elindul a hang után, és sulykoló asszonyokra lel a víz partján (Vászonfehérítés — 1957) és a patyolat vásznat glóriának fonja alakjuk köré. A csíki havasokban pásztor regél, s a végtelenül folyó meseszót apró balladákra bontja művén:

egy paraszt a forrásra hajlik szomját oltani, a másik kaszára dőlve hallgatja a mesét, mögötte boglyák rendje zizzen, a háttérben meg éppen a bókoló búza árnyékába rejti kicsinyét egy asszony (Csíki világ — 1939, festetlen diófadeszka).

A saját mostoha sorsán át szemlélt kisemberi történetek, egyáltalán: a történés, a cselekményesség iránti fogékonysága magyarázza rendkívüli termékenységét, életművének a folyamregények szövetéhez hasonló belső mozgását, amelyben a részek, részletek (az egyes művek) mondanivalója egyenrangúan, és elválaszthatatlanul szolgálja az egészben kifejeződő művészi igazságot, sőt ez az igazság csakis a részek összetartozása révén válik meghatározhatóvá. Különösen 1937-től, tehát a radnai hegyekben tett barangolásait s a népélethez fűződő első nagy élményeit követően, olyan sokféle és újszerű ábrázolnivaló halmozódik fel képzeletében, hogy a hagyományos körszobor tematikai lehetőségeit már elégtelennek érzi, s megkísérli a festészet határai felé tágítani a plasztikai fogalmazás kereteit: mind sűrűbben vési témáit domborművű táblák mezejébe. Ennek a nagy belső fel- halmozódásnak a kezdeteire igen jellemző fényt vetnek az Ó-Radnáról Wagner Arthúrhoz írott 1937-es levelek:

(Rodna-veche, 1937. június 22.) „Végre olyan állapotba jutottam, hogy írhatok neked. (...) A nép és a viselet nagyon szép. Nagyon szépek a kis gyermekek is, és ha látnád a fiamat, hogyan játszik velük teljes békességben. (. . .) Kezdek megnyugodni. Még nem dolgoztam, csak figyelek és esetleg vázlatot csinálok. (. . .)” (Rodna-veche, 1937. július 7.) ,,(. . .) az ösztön arra késztetett, hogy zárt hegyek közé meneküljek, ahol kevés az ember. Remélem, az idő meghozza a gyógyulásom. A vidék gyönyörű, igazi ősrengetegek vannak itt, és elég vad helyeket is bejárunk. Persze nyugtalan vérem is kerget. (. . .) Az az érzésem, hogy a művészetem nem lesz teljesen megállapodott, mivel a sors mindig rúg egyet rajtam, és mindig ugornom kell egyet utána. Érzem, renge74