Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 1. szám - Csató Károly: Tegnapi hamu (Elbeszélés)

táli sajtot, a kaviárt és kerekedett az arcom és természetesnek vettem, hogy velem nem játszanak, engem nem akarnak megverni, hogy én vagyok a legjobb tanuló minden évben, hogy én vagyok az, aki Krímben nyaral, akire megkülönböztetett figyelemmel ügyelnek a tanárok és én vagyok az, aki természetes, hogy ajándékot vesz az osztálytársainak névnapjára, hogy akiket anyám kedvel, azok szombaton jönnek hozzánk zsúrra, s hogy tánc közben kicsit bátrabban dörgölődzünk egymáshoz, jót tesz egy korty whisky sok jégkockával, szódával; és elnéző visszavonulás a hálószobába nyolctól fél tízig. Én nem panaszkodtam, nem dicsekedtem, nem sajnáltattam magam, hogy az anyám leszbikus volt. Én csak néztem rá. Téged meg minden nap vártalak; hogy ötkor nyíljon már a női szállónak az a harmadik emeleti ablaka és gyere, hogy értelme legyen annak, hogy végzek, hogy túlléphetünk megaláztatásainkon, amit az elfogadhatatlan életek elkövettek velünk; amit te anyagi, fizikai, erkölcsi kiszolgáltatottságodban éreztél és fizettél meg, én azzal, hogy leszámoltam a polgári élettel, anyámmal. Legbelül és egyedül; még arra sem tartottam méltónak, hogy ezt közöljem vele. Ennél kegyetlenebb akartam lenni magamhoz és hozzá is. Mindent elfogadtam annak érdekében, hogy egész életemmel, létemmel ezt megtehessem, hogy megtagadhassam. Amikor kezembe adják a diplomát, leköltözöm ebbe a faluba, egy másmilyen életet élni, ami talán annyival jobb csak, hogy nem az anyám élete, s ha rossz, az az én hibám is. Hát most itt van, itt vagyok egy évtizede, csendben, másmilyen kiszolgáltatottságok között, másmilyen megaláztatásoktól némultan és visszajött az arcomra a kövérség is, amit úgy gyűlöltem magamon; rámrakták megint a viszonyok, és most le kell számolnom megint: le kell számolnom ezzel a hangtalan, panasztalan élettel. Le kell számolnom azzal, hogy két ember ellentétes sorsa képes egy harmadik sorsot, egy elfogadhatóbb életet teremteni, ami már sem az egyik, sem a másik és csak ennyivel különb. De ez nem igaz így; ennyit már tudok, hogy nem igaz. El kell innen mennem és itt kell hagyjalak Mari; azt hiszem, az életem megalázó lett számodra, s így — legkevesebb — embertelen. Nem méltó a szenvedéseidhez, nem méltó az én kiábrándulásaimhoz sem. Nem érdemli meg a gyerek, akit tudom, azzal az akarattal szültél, hogy ennyivel tartozol nekem, s én ezt vállaltam, annak a lehetősége miatt vállaltam, hogy alap lehet egy más kapcsolathoz: lassan elfogadnak asszonynak, anyád nem alázatosko- dik velem és te nem szégyenítesz meg érte, amivel mindig megszégyenítetted őt is. Te nem tudtál megbékélni sértettségedtől; fölfakasztottad magadban megaláztatásod kínjait és ellenem fordítottad a keserűséged lassacskán; mert én hallgattam, mert én nem akartalak a magam képére formálni, mert én az életet akartam csinálni, adni ennek a falunak, mert nekem ez az egyetlen dolog maradt csak. Hallgatagon, pontosan, senkit meg nem bántva. Te tudod, tíz éve korábban kelek, mint a majorban a sertésgondozók. Ettől is vártam az új életet; hittem, hogy az elvégzett munka tisztessége számodra is megbocsátást szül múltaddal szemben, de most már megbizonyosodtam, hogy nem. Elmegyek, hogy tudomásul vehessem, és te is, így nem lehet tovább élni. Újra be kell vetni a földeket Mari, még ha silányabb maggal is. Ha most szembenézek ezzel, csak annyi tart vissza, hogy te mindent elvesztesz, újra elkezdeni csak az anyáddal tudod és sajnos, ez a falu veled szemben csak miattam változott meg. Ha nem leszek melletted, visszakényszeríti rád a múltad és megint csak a lábaid szétdobásáig kellesz, amíg még megfelelő lesz számukra a tested. Elmegyek a kutatóintézetbe, Kerekes örömmel átvesz, nála mindig van egy kis szobám az újrakezdéshez; több meg nem kell, nekem már nem. Néhány fajtakísérletre talán még marad erőm; tudok segíteni neki, becsülettel tanultam az egyetemen, hogy visszafizethessek valamit abból; tizennyolc éves koromig védettségben éltem. De a te gyötrődéseid, gyermekkorod .fiatalságod megaláztatásait nem fizethetem vissza semmilyen jelennel — jövővel sem. Ezt neked öt Európa sem adhatja vissza, senkinek sem adhatja vissza, mint ahogy az enyém sem

45