Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - VALÓ VILÁG - Kovács János: Fogyatékosok között

„Nem tudom megmagyarázni, hogy miért van az például, hogy odarohan hozzám egy gyerek, átölel, rámmosolyog, egy hirtelen mozdulattal megharapja a karom és elrohan. Vagy azt, hogy miért ül órákat a pad sarkán egy fiú, előre-hátra hajolva zömmög és húszpercenként felpofozza magát.” (Medikus)

Órákig lestem egy fiút, aki színes fonalból horgolótű nélkül szabályos köralakú kis térítőt készített. Az elkészült térítőt napokig rejtegette zsebeiben, aztán odaadta a gondozónak. Néhány napig voltam a csoportjával. Engem is kitüntetett egy kis terítővei.

Máskor nyomomba szegődött egy művész. Papírt, ceruzát kért. Nem győztem jegyzettömböm lapjait kitépni. Aznap nagy alkotások nem születtek. Sanyi rajzai nem mutatták azt a világot, amiben él. Fantáziája messze ragadta.

A gyerekek közül sokan szeretnek és tudnak is énekelni. B. Gyula kellemes tenorja sokszor kicsengett a bilicsörgésből, ágynyikorgásból, üvöltések és nyögések közül. Ha szerelme közelben volt, akkor énekelt. Márpedig mindig más és más gondozónőbe volt szerelmes. Testvére, Jóska volt a műsorközlő. „Tud olaszul is énekelni.” — közölte Jóska egy este és ráparancsolt Gyulára, hogy az „olasz szerelmest” énekelje. Csalogánynak hívták. Két éve örökre elhallgatott.

Karcsi a titokzatos feltaláló. Agyában fantasztikus gépek születnek. Motoros sámlit tervezett. Csonkának egy autót. „Szerezzen nekem drótokat meg csavarokat és majd ha éjszakás lesz, megcsináljuk, amit mondtam.” Eltelt néhány év. Karcsi legénysorba cseperedett. Biciklijére nagy ládát szereltek. Lakat alatt őrzi szerszámait, drótjait rossz elemeket és égőket.

— Mióta vagy intézetben?

— Tizenhat éve múlt április elsején vagy másodikén.

— Szeretsz itt lenni?

— Igen, de jó lenne egy kis kikapcsolódás. Szüleim ígérték, hogy elvisznek egy kicsit, de még nincs semmi.

— Mit csinálsz egész nap?

— Felügyelek a gyerekekre. Leültetem őket az ebédhez. Meg mindig kell szerelni ezen a biciklin. Most a meghajtóját kellene átdolgozni.

Találkoztam „nagy utazóval”. — Képzeld, jártam Afrikában! Ilyen fekete katonáim voltak, mint a cipőm. Nagyobb késem volt, mint amivel itt a kenyeret vágják. Piff-puff, kivágtam a fákat. Tudod egyszer is jött az oroszlán. A katonák elszaladtak, én meg legyőztem és láncon vezettem őket. — Órákat mesélt vadászatairól. Csonka jobb karját néha jelentősen megsimogatta. — Az őserdőben sérült meg — Sanyi az „utazás” közben túlkoros lett és most egy elmés szociális otthonban álmodik tovább.

Kakukk süketnéma. Öt éves kora óta sündörög a konyhán.

— A gondolatainkat olvassa — mondja a szakácsnő. Mondjuk, hogy feltesszük a nagylábosba a krumplit. Kakukk hozza a fedőt. Sokszor csak intünk és Kakukk tudja, hogy mire van szükség.

János a kőműves mellé szegődött és igen kitartó munkás.

— Már három egyhete vagyok kőműves — kezdi. — 1109-ben születtem októberbe, amikor kicsi voltam. Szoktam segíteni kőműveskedni, mert akkor kapják meg az emberek a pénzt, mikor kell malterozni.

— Mi kell a jó malterba?

— A jó malterba kell cement, meg homok, meg víz, meg még meszet is kell bele tenni. Aztán keverni kell. Esetleg a gyerekekre kell vigyázni, mert esetleg a szemükbe csap. Fájni fog a szemük és nem látnak egy szikrát sem.

— Egyszer beteg is voltam — mondja. — Két hétig teáztam és betegen, elrontottam a gyomrom és ettem a krumplit.

49