Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Csató Károly: Tegnapi hamu (Elbeszélés)
3. ,,Három óra. Aki megbántott, aki nem érzi jól magát a világban, aki elégedetlen a múltjával és jelenével, annak szabad, annak illik háromkor hajnalban hazajönni, mert ő kiszolgáltatott, szerencsétlen; annak illik piásan vezetni, annak illik csapkodni az ajtókat, félóráig folyatni a vizet és bámulni a tükörbe, sírni a véreres szemeken, a szarkalábakon; nikotintól sajgó ínnyel, kiszáradt szájpadlással nyelni a könnyeket. Hát, rendben van Mari, rendben, mert nekem tényleg nincs jogom ahhoz, hogyha te szomorú vagy, akkor fölvidítsalak, mert neked kell a saját életeddel, saját érzéseiddel számolni és leszámolni is; mert ahhoz más csak kibicelhet, mint ahogy én a megismerkedésünktől kezdve mást sem teszek, csak kibicelek. Nem is akartam mást, mert azt hittem, majd ez megváltoztat; rádöbbensz, hogy nem sírhat az ember a múltján, nem hánytorgathatja fel sorsát, nem vetheti azok szemére, akik az alakulásában ártatlanok; mert ahhoz egész ember kell, ahhoz következetesség kell, cselekvés kell, kitartás, meggyőződés; ahhoz el kell idegeníteni magadtól a világot, mert különben megmar, elfogyaszt, mint a láng a gyertyát és mindent meghamisít, kétségessé tesz; elbizonytalanítja az egész létezést, de számodra ez nem mond semmit, mert ez raffinéria, ez önfertőző polgári önbizonyítás, amit csak az engedhet meg magának, aki mindig védett volt a megaláztatásokkal szemben, aki elvonulhatott saját kis szobájába, magányába, tanulmányaiba, mint én is, ahogy a szememre vetetted már annyiszor, s tudom, hogy mindig is ezt fogod tenni, mert könnyebb egy vétlen embert okolni, mint önmagunkkal megbékélni. Én tudom, hogy benned velem kapcsolatban mindig csak annyi volt, hogy a sok-sok rossz választás közül viszonylag én vagyok a legjobb. Azt hittem, majd rájössz, hogy az életünk akármilyen kompromisszum is, kettőnk számára tisztességes menedék, de te ezt nem tudod elfogadni sem, és megtagadni sem, és észre sem veszed, hogy naponta megalázol. Megalázol azzal, hogy sírsz, azzal, hogy az örömöd csak önmagaddal osztod meg, azzal, hogy fellázadsz és mindig visszajössz, azzal, hogy mártírként mosol, főzöl, öltözteted a gyereket, azzal, hogy azt hiszed erősebb vagy, mert káromkodsz, magadra öltöd a közönségesség pózait, hogy érezzem mulya vagyok, tehetetlen vagyok, akit neked kell irányítani, mert elveszik, és te, a jótétlélek nem engeded, hogy elrontsam az életem; mert nélküled semmi sem lennék, mindenütt kitolnának velem. Neked meg megint jogod van miattam keseregni; te bámulod magad a tükörben ahelyett, hogy én bámulnám magam a tükörben; az alázatos tekintetem, a kövér arcom, hogy nincs bennem semmi férfias, pedig én is sajnálhatnám magam, hogy a múltam hordozom, vonszolom, ami olyanná tett, amilyen most vagyok itt, veled. De én nem sajnálhatom magam, s te erről azt hiszed, hogy a származásomból egyenesen következő, velem született és mélyen belémnevelt védettség; hogy előny, amivel te sohasem rendelkezhetsz, mert te a poklokban születtél mélyen, én meg a magaslatokon, ahol minden csupa verőfény, diadal és ünnep. Te nem tudhatod, hogy milyen volt az én életem a budapesti kirakatok, neonfények csillogásában, a hallos lakásban, ahova egyszer tetted be a lábad és soha többet, meg a gyerekszobámban, ahol önállóan élhettem, azzal foglalkozhattam, amivel akartam, mert mindenem megvolt, mert ömlött anyámhoz a nyugatnémet márka apámtól, aki ezzel letudta régvolt családja iránti kötelességét és megtette a legtöbbet, amit tehetett, hogy küldte a pénzt, küldte, mindig pontosan és soha sem kevesebbet, mint korábban és én a legszebb ruhákban járhattam akkor is, amikor másnak csak lódenkabátra és magasszárú cipőre jutott. Anyámon akkor is ragyogtak az aranyékszerek, a toilette-asztala akkor is világmárka kozmetikacikkekkel volt tele és ha nálunk találkozott a barátnőivel, igazi angol teát ittak és franciául úgy beszélt, mint magyarul, vagy angolul, vagy németül vagy héberül a hónap utolsó vasárnapján ebédkor a rabbival; én meg ettem a tejszínhabot, az emen44
