Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 4. szám - MŰHELY - Tornai József: Biztatás különbözésre

zetüket, szenvedélyüket is, mellyel egy nekem is mindennél fontosabb világ, valóság, nyelvezet és létezési titok szertartását akarják mindnyájunknak bemutatni. A baj, a hiányérzetem — rokonszenvező elfogultságom ellenére is — az, hogy ez csak nagyon ritkán sikerül. Hogy is mondhatnám minden elméletieskedő magyarázat helyett? Alig egynéhány versük akasztott meg, pedig a jó vers, a nagy vers ellenáll, fölfordítja az embert, mint az útjába került kőtömb. Úgy olvastam, hogy hagytam magam sodortatni például Pintér Lajos verseivel. De sokáig csak lebegtem, míg egyszerre olyan kemény, igazi versakadályba ütköztem, mint a Nagymama-arcú tanyák:,.Tanyák, vér—vályog csodák — izomtól izomig hidaló hiteket — takargató, kemence-ölű tanyák: — leomló, rögökkel dobált — nagymama-arcú tanyák, — embertestű falak: — füvek fölött, nyelvem alatt.”

Ebben a versben érzem azt a dolgokhoz-kötődést, ami már szinte anyagi, a vers talaját, Pintér Lajost magát, akinek létezése itt szavakká vált ugyan.de megmaradt létezésnek a szavakban is, mert saját kifejezést talált. Más verseiben majdnem mindenütt elfoszló, nem nyilvánvaló, milyen csírából, gyökérből nőtt föl a vers egész léte, szerkezete: a kész növényi lény, melynek csodáját művészetnek, költészetnek hívja — jobb szó híján — az ember. A saját megélés más, idegen szólétek, formatörvények arcát ölti: ..Tündérkedsz viselős tündérlánnyal: — kontyos rögökkel, sár-babákkal.” (Alatt) ,,.. .Jajára-nyugalmat varázsolnak a vének: — az egyszer-volt-námor-szívűek,-a fiam- nak-akkor-is-jobb-lesz-majd-hétszentségűek.” (Kérdőjel-gerincoszlopú férfi) „Béka- királyom, békakirályom-hej, egyetlenegy ifjúságom!” (Apáról-fiúra) „Majd lesz fogadás. Tortával cicomázott — tányér. Sarokban árnyékolt anyás — asszony, böjti babával megriasztott.” (Zuhanásunk szép ívére) Nem is kell megmondanom újra, kiktől valók ezek a módszerek, kifejezések.

A hirtelenében odavetett, látszatlírai igazságokat, kitöltetlen gesztusokat azonban valódi, földközeli versrészek, képek ellenpontozzák. Időnként egész versek is születnek a valódi „föltámadás” jegyében. (Este a hegyen, Felleg-ajtó fölöttem, Kardlapok füzete, Várlábon forgó kacsa, Imátlan ima) Hogy ezek a versek inkább Pintér-foganá- sok, mint a többiek,annak úgy látom, az az oka, magyarázata, hogy ezekben átadja magát saját természetének, hiszen nem annyira Nagy László ő, mint szeretné, vagy gondolja. Groteszkebb, írónikusabb természet Nagy Lászlónál, s az elvont gondolkodásra is hajlamosabb. Világosan kiderül ez az Este a hegyen-bői, mely szabályszerű modern glosz- sza, meglehetősen erős filozófiai, spekulatív töltéssel. Az ilyen témát Nagy László másként, afféle versben írja meg, mint a Himnusz minden időben, melynek magva mitikus, mágikus, míg Pintér verse inkább tételek, példázatok képi rendszere. De így tér el mesterétől — hál' isten — a Várlábon forgó kacsában is, mert ebben nemcsak az eredeti kifejezést fordítja meg, hanem ezzel együtt létérzését, világlátását és versépítkezési lehetőségeit is:

.......Az asztal most teljes fegyverzetben.— Falj gyorsan.

Kapkodj gombócot is, siessünk. —Gombóc a torkomban. Túrósgombóc. Hajrá, még többet. — Ellenhajrá...” A vers egész bukfencezését éles metafora pengéjével állítja talpra: „Mi lesz? Piros kabátunk-legelőjére kihajtva egy ingnyak.”

Nagy Gáspár kevésbé kemény, érzelmibb lírai, emberi alkat. Kísérletező kedve nem kevesebb, talán még több is, mint Pintéré. A nagy eszményképek és a még kellően a tudatalattiba vissza nem szorított irodalmi ismeretek mégis lépre csalják. Kötete tele van költőknek, festőknek, filmrendezőknek, és más intellektueleknek ajánlott versekkel. A Három kézjeggyel című versben a minden valamire való modern költőt csábító kísérletre vállalkozik: Petőfi, Ady, József Attila soraiból ollóz össze egy költeményt. Azt hiszem, az ilyesmit meg lehet csinálni, mégpedig sikerrel. Miért nem lett jó vers a három nagy költő szövegeiből Nagy Gáspár kezén? Elsősorban szerkesztési kihagyások miatt, ennek következménye, hogy a sorok megmaradnak Petőfi-, Ady-,

76