Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 4. szám - MŰHELY - Tornai József: Biztatás különbözésre

József Attila-soroknak és nem alakulnak át rögeszmés Nagy Gáspár verssé; másodsorban egy nagygáspári rögeszme hiánya miatt: az összerántotta volna az idegen sorokat s egy, egyetlen vers-cél felé hajtotta volna. így, sajnos, szétesnek, meghalnak a levágott vers-testrészek. Az ötlet azonban nagyon is vonzó; örülnék* ha Nagy Gáspár mégegyszer nekirugaszkodna — s ezúttal nagyobb agyafúrtsággal, elszántsággal — valami effélének.

Nagy Gáspárban elevenebbnek látszanak a gyerekkor paraszti megélései, mint Pintér Lajosban, ez sokszor megóvja az irodaimiasságtól, de nem Nagy László kedvenc, ismert szavaitól, képeitől: ,,De mihelyt a szívemig behatol—döndülhet orgona, cimbalom, 4 — foszforeszkál vérünk porhavon. .. stb” „Orgona-árulásban, odakünt a betlehemi

angyal”. A Kit az álmokba beléfogtak egész lélegzésében, mondatszerkesztésében jellegzetes Nagy László-vers. Le kell modania Nagy Gáspárnak versei csikó- és ló-motívumának szintén a mestere ízlésére valló megjelentetéséről. Ugyanígy Nagy László keresztvize van a gyakori apa-, s főként anya-glórián; — kifogásomra azt mondhatja a költő: ezek saját odaadásból született versek, képek. Elhiszem, a példa, a mód, ahogyan föltűnnek, mégis árulkodóak. Más utat kell keresnie, hogy származásának megrázkódtatása Nagy G ás páros és ne Nagy-Lászlós csóvákat vessen. A Birtokom című versnek magasra száll a befejező szakasza: „Az űrt hová akasztom, ha az Istent nem találom. — Az életet ha túl is élem, a halált csak kiérdemiem. — A szereimből odébbálltam, a csókokat elherdáltam. — Most mégis jön mögöttem, vagy egy lány, vagy az Isten.” De éppen ez figyelmeztet néhány elsietett, odadobott verse befejezésére, melyeket még akkor sem lehet igazi totalizálásnak tekinteni, ha éppen az aszimmetria volt a kifejezés célja: „halálhajó — után úszik — az erdeinkben — csorbult fejsze” (Utána úszik) „Gyönyörű bűnt hagytam rátok, — a lázadást, mely több, mint Dózsa György: — mit bánom, ha több az áruló, — de lázadót is teremjen a föld!” (Gyönyörű bűnt) „riadót csörög jú- dások bőezüstje, — meg kéne maradni, túlélni őket — s dobog az urnák csendje: — sürgetik egyetlen életünket!” Utolsó sorával a vers elhalványodik, eltűnik, pedig az Egyetlen életünk, melynek ez a befejezése, Nagy Gáspár alapversei közé tartozik, azok közé, melyeket szeretek, költői eredménynek, ténynek tartok, s amelyek közé elsősorban az Anyámmal hófehérülök-et, a Huszonnegyedik évemre pecsétet, s főként az Aranyharmonikát soroltam be a magam erős verséléményeként. Ez a hosszú, sűrű, elragadtatott dallamú vers látszólag megcáfolja eddig elmondott elméleteimet, de mit bánom? Fő, hogy Nagy Gáspár ebben megmutatta, mire képes, sikerült neki a mutatvány, a vallomás, a gondolkodás, a költői kinyilatkoztatás. Pedig van ebben is valami Nagy László hosszú verseinek vajákosságából, ez mégis Nagy Gáspár remeklése, s annál jobban örülök neki.

Végülis mik a tanulságaim a két rokon, két azonos eszményképeket föltartó költő könyveinek fölmérése után? Eszményképeiket nem akarom elvenni tőlük, nem is tudnám, ízlésüket másfelé terelni szintén hiábavalónak érzem. Ráadásul, a látszat ellenére nagyon is elütő természetük, úgy gondolom, következő köteteikből egyre jobban kiderül majd. Azt hiszem, elég, ha önmaguk keresésére, a példaképeik iránti, egész életre szóló odaadással és szeretettel egyszerre, az éles különbözésre, saját arcvonásaik rögeszmés megfaragására biztatom őket. Olyan fegyverzetben érkező költőknek, amilyen Nagy Gáspár és Pintér Lajos, biztos vagyok benne, ez se lesz lehetetlen. (Nagy Gáspár: Koronatűz, Kozmosz, 1975. 120 old;. Pintér Lajos: Fehéringes folyók Kozmosz, 1975. 110 old.)

77