Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 4. szám - MŰHELY - Tornai József: Biztatás különbözésre
TORNAI JÓZSEF BIZTATÁS KÜLÖNBÖZÉSRE Az embert éppen az átlagosnál nagyobb egyéni különbözés teszi lírikussá, az egyéni különbözés, a személyiség, amely eleve értelmet ad létezésünknek. Ez a különbözés fiatal korban még csak szándék vagy konok gesztusok szövedéke; némelykor éppen abban mutatkozik meg: kit vagy kiket választunk magunknak példaképül. Saját személyiségünk kialakításának ekkor ez a látszólagos ellentmondás az útja. Az ellentmondás tehát csak látszólagos, s föloldására azonnal sor kerül, amint elkezdünk a magunk lábán járni. A másik költő, a nagy előd iránti csodálatunkat fölváltja a függetlenedés, sőt a versengés szenvedélye. Egy fiatal költő ilyenformán végigkísérletezheti a nemzeti vagy a világirodalomból mindazokat az egyéni költői utakat, amelyek valami, maga előtt sem ismert ok miatt vonzzák vagy fölkeltik kíváncsiságát. így ír Rimbaud kezdetben Baudelaire- és Victor Hugo-verseket, József Attila Kassák-, Juhász Gyula-, Ady- és Kosztolányi-sorokat, strófákat, képeket, Juhász Ferenc Arany modorában és formájában írja meg a Sánta-családot. Az utóbbi évek legföltűnőbb ilyen ráhangolódása a nagyon fiatal Bari Károlyé volt, aki Nagy László két évtized alatt kialakított nyelvi, lírai vívmányait rendkívüli érzékenységgel sugározta vissza a maga népének, sorsának világából. Minták, példaképek, ismert költői lehetőségek próbálgatása tehát önmagában egyáltalában nem a tehetségtlenség jele, nagyon gyakran éppen az erős, kutató, tájékozódni akaró, a minél szabadabb választást igénylő lírai én megnyilvánulása. Bajosabb a dolog, amikor a fiatal, induló tehetségek egyik vagy másik, jól ismert költői iskolához, irányzathoz csatlakoznak. Magyarországon ma két ilyen iskola, két ilyen jól kialakult és tiszteletben tartott irányzat van: Pilinszky, Nemes-Nagy Ágnes nevével jelölhetném az egyiket, Nagy László, Juhász Ferenc nevével a másikat. Az egyik áramlatot talán klasszikus-intellektuálisnak, a másikat talán népi-látomásosnak nevezhetném. Nagy Gáspár és Pintér Lajos első verseskönyvét ilyen meggondolások közepette olvastam el, noha a két költő határozottan különbözik egymástól. De hogy mind a ketten a Juhász Ferenc—Nagy László-féle utat járják, az versről-versre egyre nyilvánvalóbb lett számomra. Ráadásul főként Nagy László magatartásán, világhoz való viszonyán, ritmusain, képi rendszerén, dal-, vagy nagyversformáin akadt meg a szemük. Ennek kézzelfoghatóan az egyenesen paraszti világból jött Nagy László nyelve, metaforái, kedvenc szavai, vonzódásai voltak az indítékai, hiszen nekik is falusi udvarok, szokások, ünnepek, sorsok és munkák közben telt el a gyerekkoruk. Hogy ezt az anyaföld erejű, de mégis hagyományos világot miként kell és lehet modern költői eszközökkel kifejezni, azt már nem a saját vérükön és velejükön szenvedték meg: mesterük ezt a húsvéti föltámadást már egyszer szétragyogta a világba. Ennek a ténynek súlyos következményei vannak. Az egyik az átélés fedezetének hiánya, aminek következménye a másik: az irodalmiasság. A Koronatűz és a Fehéringes folyók olvasása közben folyton ennek a két következménynek jelenlétével harcolok. Mind Nagy Gáspár, mind Pintér Lajos a nagy költészet, a fölényes modern líra eszközeivel, gesztusaival kápráztat el, majd amikor már átadnám magam a káprázat gyönyörének, hirtelen csak a szavakat találom, csak az üres káprázatot. Vagyis: ezek a versek olyanok, mintha nagy versek volnának, Dylan Thomas, Lorca, a magyar népköltészet, Nagy László, Juhász Ferenc egyenes folytatásai, rokonai. Csakhogy nincs meg hozzá a kellő súlyuk. Nem a költőknek, a verseknek. A költők súlyát nagyon is érzem, igyeke75
