Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 4. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (IV.)

magában és önmagában oldjon meg olyan dolgokat, amelyeket a társadalom nem oldhat meg. Az egyéniség-kultusza a társadalmi felelősség csappanásával járt. A társadalmi szervezettség „vállairól” ezzel némi gond le van véve. Nem a szervezettség a hibás — hanem a vétkes egyén. A polgári hatalom egy adott ponton nem vállalja az egyént, deszolidarizál képviselőivel, kiket pedig önálló cselekvésre késztetett.

Ugyanakkor az izolált egyedek bármennyire is ellenzékiek a tőkés társadalomban — nem jelentenek komoly erőt, mert egyéniségük ,,gőgje”, az egyéniség arisztokratiz- : musa (lásd: elit elméletek) nem engedik nekik, hogy holmi „nyájba” keveredjenek. Jellemző azonban, hogy egyetlen komolyabb polgári politikus sem hagyta ki számításaiból az annyira „lenézett” tömeget, viszont ugyanazok a polgári politikusok hagyták, hogy a tömegről filozófusok, ideológusok úgy írjanak, mint valami megvetendő sokaságról. Arról a tömegről, amelynek „szentségéről” ugyancsak a polgárság beszélt annak idején.

A „szent nép” és a „szent egyén” korszak tehát egyaránt a kapitalista szellemiség manipuláns jegyeit viselte és viseli magán.

Nyilvánvaló, hogy az áldozat fogalma is hasonló értelmezésűvé válik a tőkés társadalomban. A tőkés „áldozatot hoz” a társadalomért, hogy „munkát ad, tőkét”, a „közterhek viselésében” stb. Hogy ez az áldozat nem az ő áldozata, hanem a dolgozóké, a kizsákmányoltaké — az más kérdés. A tőkés nemcsak kizsákmányol minden szinten, hanem egyben a dolgozók szellemi, erkölcsi elégtételét is kisajátítja magának. A templom táblájába bevésik, miféle földesurak adományaiból épült a templom, ám, hogy ez az adomány tulajdonképpen kiktől jön, s milyen eszközök nyomán, ez már nincs a márványtáblákon. A kizsákmányolt tehát még isten előtt sem egyenlő a gazdaggal, noha az isten előtti egyenlőség az említett társadalomban a legfékezőbb elvek egyike.

A szegény elégedjék meg azzal, hogy isten előtt egyenlő — a gazdag viszont már itt a földön is látni akarja nevét a márványtáblán, amely szerint istennek háza az ő adományából épült.

A sok kizsákmányolási forma közül nem legutolsó bűnnek tarthatjuk: az erkölcsi öröm eltulajdonítását, ha elrabolják tőlünk az eredmény örömét, az etikai „heuré- kát”. Ezért mondhatja joggal József Attila: Adjátok meg a munka örömét.

Ezek után az áldozat szigorúan vett szerkezetét vizsgáljuk meg.

Az emberi cselekvésben a „megváltás” szónak csak egyik jelentése a vallásos. Tulajdonképpen megváltás-forma az is, ha a földesúr maga helyett katonát állít, és hogy bizonyos vétségek büntetését meg lehet váltani pénzen stb.

Az emberi létben minden áldozat-forma a degradálódás felé halad, az észszerűbb formák felé. Minden a büntetést, a bűnhődést akarja csökkenteni. Elmondható, hogy az egész eddigi emberi történelemben az emberi erkölcs a jóvá- tehetőség erkölcsére, a megválthatóság elvére épült. Hogy ez mennyire vezethet arra, amire eredményeiben vezetett — az más kérdés. Tehát arra, hogy az az ember, aki hisz a jóvátehetőségben — másképp (talán könnyebben) cselekszik ezt-azt, mint az, akit az erkölcsi jóvátehetetlenségre neveltek. Ez itt „özönvízutáni” kérdés).

Az áldozatban tehát eleve csökkentés van: elviselhetővé tétel.

Az egész (pl.: az áldozó közösség), a rész (az áldozott egyén stb.) által akarja elviselni, túlélni, átvészelni az időt.

A krisztusi megváltás tana szintén egy etikai szinekdokhé. A képviselet-elvbe tartozó: Krisztus képviselheti az embert, mert részint ember („anyai ágon”), viszont mivel több, mint ember (istennek a fia), ezért az áldozata értékesebb. Itt tetten érhető az is, amiről már szóltunk: az áldozatban az embernek meg kell haladnia önmagát: Krisztusnak istennek is kell lennie, nemcsak embernek. Ha Krisztus csak ember lenne:

72