Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 4. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (IV.)

bizony púpos és sánta. Az értékelésben minél inkább az etikai és esztétikai: a,,jó”, a „rossz”, a,,szép” stb. minősítése felé haladunk, annál inkább ellenőrizendő a képviselet, mert a praktikus felé indul s közvetlenül az egzisztenciális érdekszférába lép át. A gyakorlatba lendül. Itt már nem mindegy „ki képvisel”, „megbíztam-e” vagy sem. A fogalmi általánosban — épp mert fel sem vetődik, hogy egy almát „megbíztam” — nyugodtan mondhatom: a gyümölcs fogalmát az alma képviseli, mert nincs etikailag minősítve — pl. rossz alma —, csupán logikailag: „alma”. Paradoxon, hogy éppen az álképviselet esetében nem kéri senki a megbízólevelet, mert konvenció, hogy el kell fogadnunk előzetes tapasztalatunk alapján; az igazi képviseletet viszont annál inkább ellenőrzik.)

A közöny tehát mint az áldozat Nihilje van jelen. És nyilván előzménye: az a sok-sok ellenáldozat, amely a tehetségtelenség érzetét szüli. A közöny csupán annyiban rokon tehetetlenség az etikus szenvedéllyel, hogy mindkettőben van letompulás: a közönyben e letompulás az egészre, az etikus szenvedélyben bizonyos — kikapcsolt—részek iránt nyilvánul meg. Az etikai szenvedélyű ember legszélsőségesebb képviselője: a fanatikus. A közöny másik véglete. A fanatizmus annyiban rokon a közönnyel, hogy mindkettő ön-és közpusztító. És persze: a fanatizmus után következhet közöny. A fanatikus gátlástalan, más irányú etikumát — ha ilyen van — gátlás alá helyezi, letompítja.

Bizonyos, általában kizsákmányoló, társadalmi körülmények épp a közönyben áldozzák fel az embert. A közöny tehát „vértelen” ellen-áldozat és rokon-áldozat egyidejűleg, mert e két disztinkció benne semlegesül. A közönyben az etikai neutralitás az úr. A semlegesség mint etikai képtelenség(képesség hiány), érzéketlenség jelentkezik itt.

Ugyanis az áldozat — mint már mondottuk — mindig valami helyett áll. Etikai szinekdokhé. Tehát egy rész áll valami egész helyett, vagy a kisebb a nagyobb, a kevés a sok stb. helyett. A közöny azonban minden helyett áll, és semmi helyett, a semmi helyett. (Itt nem bizonyos dolgok iránti közömbösségről, érdektelenségről van szó, hanem az emberi szellemet, pszichét eluraló — általános etikai semlegességről, az áldozat Nihiljéről.)

Az áldozatban mindig a kisebbnek kell állnia a nagyobb helyett, a résznek az egész helyett, mert ezt legalább két tényező is megköveteli: 1. az áldozat ésszerűségének elve; 2. az áldozat természete: az áldozat mint etikai erőfeszítés épp azáltal állhat az egész, a nagyobb helyett, mivel ő a kisebb, így pedig épp erőfeszítése által nő föl a képviseletig; senki sem áldoz, aki csak tudott önmagát adja, csak az áldoz, aki tudott önmagánál többet adni. (Tehát az etikum eddig mozgósítatlan tartományát is felébreszti bennem az áldozat, a szunnyadó etikumot, a latens-et, azt amelyet miként a nyelvben a passzív szókincs esetében — eddig nemigen használtunk. Már nem használom az „angolkeserű” szót, mert ahelyett a márkáját mondom, az egyik fajtát: „Unikum” stb., de ha valaki mondja: tudom, mi az; így van az bizonyos még archaikusabb szavak: pl. a gyepű esetében is, stb. Az aktív szókincsbe ezek persze átmehetnek valami művészi vagy egyéb erőfeszítés által. így megy át a passzív etikum szférájából az aktív etikum szférájába a lappangó. Pszichológiailag az áldozatban annak is szerepe van, hogy az áldozat maga meghatódik, azáltal, hogy őt föl-értékelik kiválasztása által; képviselőként való kiemelése által a tiszteletadás, a tekintély piedesztáljára helyezés borzongását érzi. Az áldozat meghatódása zárja le az említett előkészítő szakaszt, ezután szokni kezd az áldozathoz mint feladathoz, mely teljesítményt is követel. Az áldozat áldozatvállalásában megérzi a rangszerűséget is: a rang-emelést. Eddig csak egyén volt, banális, „egy a sok közül”, „elvegyült ember” — most kigurott, kivált, megemelkedett. Győzelme is ez: a sokaság föíé emelkedett. Nem természetes módon kell meghalnia, de vállaltan, hogy ne hasonlítson a többire.)

70